Hogy kit, meg mit engedek be? Be kell látni, egyre kevesebbet. Mert sokan próbáltak visszaélni azzal, ha kinyitottam az ajtómat. Jött a spam. Barát helyett ügynök, közös élmény helyett termékbemutató,  segítő kéz helyett agymosott tanácsadó, baráti csevej helyett propaganda. Egyre több, aki akar valamit tőlem, de nem engem akar. Én meg egyre immunisabb vagyok mindenkire, aki megszólít.

Nem csak ajtót, könyvet nyitni is kockázat. Elvégre oda idő és figyelem kell, amit csak a számomra legfontosabbak kapnak meg tőlem, sőt, talán még ők sem mindig.  Egy könyvről honnan tudjam, ki mit akart vele? Hova kötődik az írója szellemisége és érdekei mentén? Talán ez is csak egy kornak a maga spamje, egy ideológia gépelve, egy újabb meggyőzés, amit nem akarok? Leszűkülök szépen arra a néhányra, akit már jól ismerek, aki helyett talán már én is írhatnék. Amúgy is olyan fárasztó valami újat felfedezni és megérteni.

Szűrök, zárok. Csukakozom – ahogy a régiek mondták. Mintha ez jó lenne. Ugyan belátható, érvekkel alátámasztható – jogos önvédelem. Csak vajon hány igazi barát, igazi segítség, igazi szó akad fenn a szűrőmön és a jól behajtott rácsokon? És vajon a Teremtő elér-e még mögöttük, vagy véletlenül Ő is a levélszemét sorsára jut, és kívül reked.

Nyitnikék.