A június elég széles körben jelenti az év végét, a gyerekeknek azért, mert jön a nyári szünet, az egyetemisták azért, mert vége a vizsgaidőszaknak, a szülőknek és tanároknak pedig azért, mert ismét egy (jó esetben) sikeres tanévet zárnak. Az évzárás egyben lehetőség számvetésre is, amikor kicsit megállhatunk és átgondolhatjuk, hogy mit értünk el.

Legtöbbször annyira sietünk, hogy nincs időnk a tényleges számvetésre és nem is tartjuk fontosnak. Túlzottan rohanóvá vált környezetünk és rohanunk mi is. Aztán kialakul az a rutin, hogy rossz fontossági sorrendet állítunk fel és a komoly feladatok felett is csak átsiklunk, gondolván, hogy valahogy megoldódik.

Pár napja álmosan érkeztem az egyik vizsgámra és kávét kortyolva ültem le a kijelölt terem elé, hogy még átfussam jegyzeteimet. Gondolataimat egyszer csak monoton mormogás zavarta meg, ami, mint egy meglepett körülpillantás után kiderült, a szemben ülő lány műve volt. Kicsit jobban figyelve kivettem a zúgásból az alig érthető szavakat: Huszonöt, huszonötös, huszonötödik, huszonöt. Úgy gondoltam, inkább nem feszegetem a furcsa mantra okát, visszatértem füzetemhez, azonban egy fiú feltette a kérdést: „Mit csinálsz?!” – a lány pedig mérgesen és kioktatón válaszolt: „Csak a tételsor második felét tanultam meg, mert nem volt időm. A 25 a szerencseszámom, bevonzom a 25. tételt.” Kerek szemekkel néztünk össze a többiekkel és halvány mosoly futott át az arcomon. Nem állt szándékomban kinevetni, ő mégis így értelmezte gesztusomat és egy egyezményes kézjellel hálálta meg. Tényleg nem érdekes szokásán mosolyogtam. Mindössze azon, hogy csak az első 20 tételből vizsgáztunk…

Hazafelé mégis elgondolkoztam ezen a kis eseten, mert kiválóan példázza, hogy néha annyira rohanunk, hogy azokat a tényezőket sem vesszük észre, amik megkönnyíthetnénk életünket. Emellett egyre jobban terjed az a nézet, hogy az eredményeket szerencse dolga elérni. Annyira sietünk hajszolni valami megfoghatatlant, hogy egyre nehezebb valódi eredményeket elérni. Egyre több követője van a „szerencse kultuszának” és egyre jellemzőbb vizsgákon vagy akár munkahelyen is erre alapozni az előmenetelt. Amikor egy eredmény eléréséhez a szerencsébe kapaszkodunk, azzal lealacsonyítjuk a céljainkat.

Nehéz megtalálni az egyensúlyt, de idővel megtanuljuk, hogy az igazi eredményekhez lassítani kell modern kori felfogásunkon. Nem az számít, hogy ki milyen célt szeretne elérni, csak az, hogy ennek érdekében megfelelő erőfeszítéseket tegyen. Bármennyire szeretnénk is, nem lehet lépéseket kihagyni a vágyott cél eléréséhez. A valódi eredményekig hosszú út vezet, és annak az útnak minden lépése fontos. A teremtett világ ebben is jó példa számunkra, hiszen a gyümölcsök sem pár nap alatt érnek meg. Nem várhatjuk el, hogy az elvetett magokból már másnap learathassuk a kenyérre valót, mert kell a megfelelő gondoskodás és idő hozzá.

Bizonyos pontokon fontos a visszatekintés és a számvetés, mert ez is közelebb visz céljainkhoz. Hiába sietnénk tovább munkánk következő állomására, muszáj néha megállni és visszanézni, hogy pontosan lássuk, hol állunk. Le kell zárni bizonyos szakaszokat és pihenni, hogy újult erővel nézhessünk szembe a holnappal. Ezért jó, amikor jön a nyár, mert ilyenkor a melegben kicsit lelassul a világ és nekünk is lehetőségünk van lelassulni.  Az évek múlásával egyre többször jön olyan fordulópont, amikor érdemes lassítani, de ez nem a gyengeség jele. A munka gyümölcsét élvezni is kell néha, mert olyankor érezzük igazán, hogy megérte a befektetett energia. Az élet célja nem az, hogy egy mókuskerékben töltsük éveinket, ahol már arra sem emlékszünk, hogy miért küzdünk. Az élet célja, többek között, hogy örömmel járjunk a választott utunkon eredménytől eredményig.

Ilyenkor, a tanév végén, egy kicsit könnyebb számot vetni elért eredményeinkről, de ekkor jövünk rá, hogy mennyi minden áll még előttünk. Fontos bizonyos szakaszokat lezárni és utána pihentető szünetet tartani, hogy tovább tudjunk lépni. A változás, a lezárás és a számvetés magában hordozza valami újnak a kezdetét, amiért érdemes küzdeni.