Azok a pillanatok, amikor félúton vagyok az álmok és az ébrenlét valósága között. Még nem tudom eldönteni biztosan, hogy a szemem előtt táncoló napsugár melyik világba tartozik. Lassan tekintgetek körbe, harcolva a meleg és puha ágy vonzerejével. A fény azonban – tekintet nélkül lustaságomra – betör a zsalun. Megadom magam a mai napnak.

A napi rutin változatossága bennem bújik el. Ma olyan apróságokat látok és hallok, érzek meg, amik újdonságként hatnak rám. Egy pillangó alakú kitűző a kredencen. A forró, illatos vízben ázó ruhák. Ahogy kiviszem őket teregetni, rápillantok a kutyára. Alszik a pokrócán. Halkan lépek, nem ébred fel. Talpam alatt reccsen egy ág, az éles fülű állat abban a pillanatban talpon van.

Édesanyám piros hintaszékében ülve olvasom a római korban játszódó regény utolsó lapjait. A nagymamámtól örökölt régi könyv illata körbelengi a kicsi sarkot. Lelki szemeim előtt az aréna, a kegyetlen játékok és a nép, aki hol „kenyeret és cirkuszt", hol pedig „kegyelmet" kér. Uralkodik császárja felett, egy fordított világban.

Összemosódnak a napszakok. Odakint szél fújja a hajam, idebent meleg takaró ölel körbe.

Öt kontinens negyven meséjét a kezemben tartva megdöbbent, milyen kicsi vagyok, és mennyi kincs van, ami az enyém. Képzeletben az óriás kertjében játszom én is, majd messze tengerek fölött szállok egy madár hátán.

A magambanlét békessége körbefog és nem ereszt el napok óta.

Az ablakon kinézve elkapok egyet a cikázó gondolatok közül: „Ő, Aki felment, ugyanígy jön majd egyszer vissza". Elmosolyodik a lelkem.

Gyógyuló seb vagyok a világ testén. [Gyógyítóm, akinek sebe lehetek.]