Visszanézel? Vagy átveszed az ajándékokat, megeszed a süteményt, fogadod a gratulációkat és ennyi?
Tudod, hogyan jutottál idáig? Igen, megszülettél, tanultál, felnőttél, dolgozni kezdtél, majd lett családod, önálló otthonod. Ez a minden élők útja: kié kanyargós, kié egyenes, kié göröngyös, kié sima, kié könnyekkel, kié verejtékkel szegélyezett.
Azt mondod, a magad erejéből lettél az, ami, a szüleid munkájából, a körülmények összejátszásából, hazád történelméből, szerencséből, döntéseket hozó emberek kegyéből, szorgalomból?
No, és milyen volt eddig a vándorlás? Rövidnek tűnt, és mégis olyan sok az évek száma, ugye? Kimondani is furcsa. Lehet, hogy nem is lesz még egyszer ennyi.
Tudod, hogy nem voltál egyedül sosem? Persze, voltak melletted emberek, jól mondod. Fontosak, nem fontosak, gonoszak, kedvesek, őszinték, hazugok, kihasználók, szépek, okosak, sokfélék.
De ők csak melletted vándoroltak párhuzamosan, néha irányt mutattak, nem biztos, hogy a jó irányt. Csak remélted, hogy nem lesz baj, minden jól alakul. Talán úgy is volt, úgy tűnt, bejönnek a számításaid.
Egy bizonyos, volt egy felhő, ami szinte láthatatlanul veled ment és megy végig, feletted. A bölcsődnél jelent meg először, és többé nem maradt el tőled.
Nem láttad? Pedig időről időre rámutatott valaki. Édesanyád, a lelkész, kedves ismerős, barát, egy film, egy dal, egy vers.
Néha a fejedre esett az eső. Talán még villámok is becsaptak. Dühöngtél vagy elkeseredtél, ugye jól sejtem? Meglehet, kérdőre vontad a felhőt, hogy miért pont te, és miért nem áll tovább, hiszen te megérdemled a huszonnégy órás napsütést.
Vagy nem is törődtél vele, mert mindig lefelé néztél? Az érdekes dolgok mindig lent vannak. Munkaasztalon, fűben, ágyon, járdán, úttesten, tengerparton, könyvben. Felfelé nézni fárasztó. Megfájdul az ember nyaka, és hunyorogni kell a fénytől.
Amikor öröm ért, felnéztél? Mert akkor a felhő különösen szép volt: fodros, fehér, ragyogó. Nem jutott eszedbe? Pedig akkor is ott volt. Vezetett az úton, ha akartad, ha nem. Rajtad múlt, hogy hiszel-e neki vagy sem.
Aztán kételkedni kezdtél. Felhő? Nincsen ott semmilyen felhő. Csak a szemed káprázik, belement valami, ez csupán a homályos látástól van. A felhő egyébként is nem más, mint a légkörben lebegő apró vízcseppek vagy jégkristályok halmaza. Ennyi az egész, semmi misztikus nincs a dologban. Nézzük reálisan, ne holmi báránykákat keresgéljünk az égen.
Aztán, amikor megállsz, és mersz magadról gondolkodni, titokban, amikor senki sem hallja, amikor fáradt vagy és rosszkedvű, pusztának nevezed az utadat. Poros sivatag, ahol mindenki csak vonszolja magát az ígéret földje felé.
A társaid sem tudtak oázist varázsolni. Csak egy-egy délibábot. Szaladsz a víz felé, de nem tudod a szomjadat oltani. Akkor hát nézzünk más útitársak után, hátha...
Közben elszaladt az idő. Néhányan kihulltak a veled vándorló nagy menetből, néhányan, újak, bekapcsolódtak. Eleinte téged vittek, aztán te vittél a karjaidban másokat. Valaki majd csak odaér, oda, ahová annyira vágyunk mindannyian. Valóban vágyunk? Vagy csak megyünk, visszük a holminkat, letáborozunk, élünk, eszünk, dolgozunk, továbbállunk? Ez az élet rendje, mondjuk, és vándorolunk tovább.
Fújd el a gyertyákat, és ne kívánj semmit. Csak nézz fel, most az egyszer, a kedvemért. Ott a felhő, ugye látod?