Ismerjük az érzést, ugye? Amikor a levegő elnehezedik és súlyos lesz. Olyan súlyos, hogy alig lehet lélegezni. Minden megtelik feszültséggel, nem csak a levegő, a lelkünk is, mert érezzük: hamarosan fejünkre szakad az ég. A kép példázatos ereje miatt lett Milčo Mančevski fiatal macedón rendező első mozifilmjének a címe: „Eső előtt”. Ő maga a velencei filmfesztiválon így nyilatkozott a címválasztásról:

A film címe „a hosszan tartó várakozás érzésére utal, amikor egy kirobbanás lehetőségével telítődik a lég, az emberek pedig némák, és csak várják a tragédiát vagy a felhőzet kitisztulását...”

A film 1994-ben Velencében a fesztivál fődíján kívül a legjobb rendezésnek és forgatókönyvnek járó díjat is elhozta, Oscar-díjra is jelölték 1995-ben a „Legjobb idegen nyelvű film” kategóriában.

1995, délszláv rendező – piár szempontjából tökéletes az időzítés, de véleményem szerint Mančevski filmje messze túlmutat az „éppen aktuális háborús filmek” kategóriáján, attól függetlenül, hogy bemutatásakor még tartott a délszláv háború. Mert hiába írták alá éppen a film Oscar-gálájának évében Párizsban a daytoni békeszerződést, ezzel csak a háború első szakasza záródott le. Egy pillanatra elhallgattak a fegyverek, s talán hihettük azt, hogy véget ér a délszláv háború. De a levegő súlyos volt, tele feszültséggel, és elég volt egy apró szikra, hogy leszakadjon az ég. Ebben a pillanatnyi nyugalomban mutatták be Mančevski filmjét, amelyről a következő évek tragikus történelmi eseményeinek ismeretében immár nyugodtan mondhatjuk: nemcsak példázatértékű balladai alkotás, hanem prófétai látomás is. Mert a következő évben, 1996-ban kitört a koszovói háború, és az etnikai viszály lángjai olyan magasra csaptak, hogy a NATO fegyveres beavatkozására volt szükség.

Mančevski filmje azonban még a béke röpke pillanatait idézi. A művészi igénnyel fényképezett film első jeleneteiben szinte idilli a hangulat: az Adria kéksége adja a hátteret a sziklavárként emelkedő monostor kertjében paradicsomot szedő, ikonszerűen szép arcú, fiatal barát szótlan szolgálatához. De a levegő már nehéz, minden tele van feszültséggel, hiszen eső előtt vagyunk.

A három párhuzamos szálon futó cselekmény körbeforog, a film végén ismét visszatérünk a néma barátok kolostorához. A film többször is elhangzó kulcsmondata szerint – „Az idő nem hal meg, a kör nem gömbölyű” – ez a kör sem lehet gömbölyű, az idő megbicsaklik, egymásba csúsznak az idősíkok, mert leszakad az ég: áldozattá lesz az ártatlan, aki önként hordozta a világ a bűnét. A három szálon futó történet nem lineárisan, hanem a kibillent idő logikájával mutatja meg nekünk a példázatos történetet, amelynek főmotívuma az etnikai konfliktusokon átívelő kapcsolatok furcsa hálózata. Bár van egy londoni szín, a fő eseményvonal egy apró macedón faluban játszódik, ahol most éppen elhallgattak a fegyverek, de az etnikai feszültség tapintható. Ide tér haza Aleksander, a macedón haditudósító, akinek a háború világsikert hozott. Ám ez a tíz év mintha kilúgozott volna belőle mindent, ami emberi. A háború logikája beivódott a lelkébe, bár nem tevőlegesen, közvetve ő maga is gyilkossá vált. Ám a bűne ettől még súlyosabb. A háborúban ugyanis elkerülhetetlen az emberáldozat. Aleksander önmaga előtt megbocsáthatatlan bűne tehát nem az, hogy egy harci helyzetben gyilkolni kényszerült, hanem hogy unalomból, úgymond játékból öl. A háború, a fegyveres konfliktusokban való részvétel ugyanolyan függőséget okoz, mint bármilyen drog. Biztosítani kell a napi „hadi tevékenységet”, a megfelelő izgalmi állapotot és annak kisülési lehetőségét a katonáknak a fronton a nyugalom megőrzése érdekében. Aleksandert ráadásul sztársága is presszionálja: a világ, a média megdöbbentő fotókat vár tőle. Helyszíni beszámolót, lehetőleg olyan élményeket, amikor „arcába fotóz a halálnak”. És amikor nincs meg a megfelelő adrenalinlöket, nincs elég halál, és nincsenek elég ütős képek, akkor a világhírű fotóriporter nyafogni kezd a katonáknak. A katonák pedig ugranak azonnal, hogy kielégítsék a közöttük lakozó celeb óhaját, „lőhessen egy halálközelit”. Fegyver nincs a haditudósító kezében, csak fényképezőgép, mégsem képes megszabadulni a gondolattól, hogy valójában ő húzta meg azt a ravaszt, ami egy ártatlan ember életét oltotta ki.

Ezért hagyja ott Londont, s megy haza, hogy nyugalmat találjon. De hiába kérleli angol szerelmét, Annát, hogy utazzon vele. A nő fél a háborútól, fél az etnikai villongásoktól. Annának egy véres tragédia során kell szembesülnie azzal, hogy a nyugati világ üvegpalotái valójában csak jól felépített díszletek, civilizációnk csak jelmez: az etnikai konfliktusok elől nem lehet elbújni, a háború nem közöttünk, hanem bennünk van. De mire Anna erre ráébred, már késő. Hiába megy Aleksander után Macedóniába. A kör nem tökéletes, az idő kibillent egyensúlyi helyzetéből: mire megérkezik, már minden elvégeztetett. Aleksander meghalt, vállalta az áldozatot, hogy esélyt adjon a békességet teremtőknek. Alkesander áldozata révén menekülhet egy albán lány az őt halálra üldöző macedónok elől a tengerszirti monostorba a néma barátokhoz. És nincs megoldás, nem lehet, mert az ember áldozata kevés a gyilkos indulattal szemben, a halál újabb áldozatokat követel. A kör nem gömbölyű: még nem érkezett el az idők teljessége, amikor nem lesz gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom. Mert majd csak akkor jön el, aki letöröl a szemünkről minden könnyet, aki eltörli a halált.

Ez a film prófécia és példázat, a háború próféciája és a szeretet példázata. Ugyan messze nem a könnyen érthető amerikai popcorn-mozi kategóriája – holott a rendező Amerikában szerzett diplomát –, mégis szívesen kötelezővé tenném az érettségi előtt álló fiataloknak. Mert nem tekintheti magát érett, felnőtt embernek senki addig, amíg el nem gondolkodik a háború logikájáról és a gyilkos indulatokat felülíró szeretetről. Ami egyszerre több is, és kevesebb is, mint a szerelem. Amit a Biblia így nevez: agapé.