„Az Istent soha senki nem látta (...)"
Jn. 1,18

„Aki nem keresett, rám talált,
fölismert, aki utánam nem járt."
Róm. 10,20

1.

Az ima nehéz dolog. Posztmodern kultúrában élsz, az imáról úgy gondolkodsz, mint a kávéautomatáról: bedobom a vágyaim, és valamit majd csak kiad a gép, bár amit kapok, lehet, keserű lesz. (Krisztus nevében kérlek, ne legyek már megint beteg és a családom se, idejében le tudjam adni ezt a cikket, és persze bocsásd meg a bűneimet, ámen. Ja, és kösz az olcsó cipőt a kínaiból, jól jön így őszre.)

Szóval Isten mint személy ritkán jelenik meg ezekben az imákban. Amikor azonban igen, az leírhatatlan élmény. Leírhatatlan, mert a lelkeddel érted meg, nem pedig az elméddel; gyönyörű, mert semmi félelmetes nincs benne és biztonságban vagy.

De aztán Isten visszavonul, te pedig ott maradsz üresen. Eltelik egy nap, két nap, három hét, nem történik semmi, hiába imádkozol. Ha a hegy nem megy Mohamedhez, gondolod ekkor, és nekilátsz új utakat keresni.

2.

Az ember félig isten, félig majom, a majom fő tulajdonsága pedig a kíváncsiság. Ennek kielégítésére soha jobb eszköz nem volt még, mint a Google. Eleinte nem tudod pontosan, mit keresel, de hamarosan rátalálsz a kulcsszavakra: kontempláció, meditáció, miszticizmus.

Hátrahőkölsz. Zavaros képek rohamoznak meg, minden, amit a médiából, olvasmányokból, innen-onnan összeszedtél: fakírok; jógik; kopasz szerzetesek; Buddha; prána, zen meg tantra; om; kabbala, Madonna és Uri Geller (hajlított kanál a tévé tetején, ugye?)

Mélyebbre ásol, elhatározva, hogy csak azért is kihámozod az igazságot ebből a tohuvabohuból, de amit találsz, még jobban összezavar. Egy biztos: a miszticizmus nem Szilvia jósnő álomfejtése az Echo TV-n, hanem Isten megismerésének a gyakorlata, és minden vallás műveli valahogy. A gond, hogy mindenki máshogy. Ima, meditáció, kontempláció – a miszticizmus eszközei, ugyanazok és mégis mások, a nüánsznyi különbségeket néha maguk a misztikusok sem értik. Csak buddhista meditációból van minimum nyolc, ezeknek a további ágairól nem is beszélve, aztán van keresztény meditáció, Lectio Divina, és így tovább. De melyik az igazi?

Bárhogy is, közben elkezdett izgatni a dolog – mindenki szerint működik, szóval miért is ne? Jó lenne egy exkluzív telefonvonal Istenhez, gondolod titokban, bár tudod, ez nem így fog működni. Aztán ott vannak a kétségek: ez az oldal szilárdan állítja, a meditáció egyenlő a démoni megszállással, különben is, keresztényi dolog ez, keverni a vallásokat, mintha csak koktélt készítenék? De várjunk csak, a sivatagi atyák is csinálták, ráadásul Krisztusra hivatkozva, őket talán csak nem szállta meg az ördög?

A nézetek különböznek. Az igazság ott van a Bibliában – de úgy tűnik, mindenki más igazságot olvas ki belőle, mert nem kérdéssel lapozzák fel, hanem egy már eldöntött válaszra keresik az igazolást.

Na de, mint már kiderült, te kíváncsi ember vagy; a dogmákat és az autoritást megkérdőjelező fiatal keresztény. Belevágsz.

3.

Hosszas mérlegelés után a legegyszerűbb meditáció mellett döntesz. Csak a lélegzésre kell figyelni, az talán még menni fog. Még lótuszpozíció sem kell – tiszta szerencse, különben utána tuti hívni kellene valakit, hogy kihajtogassa a lábaidat. Elég egy szék és némi csend. Az előbbi megvan, az utóbbihoz füldugót használsz. A sivatagi atyák biztos nem helyeselnék a dolgot, de a sivatagot nem is rázza meg félpercenként alapjaiban a négyeshatos.

Úgyhogy minden kész a meditációhoz, és ha netán mégsem sikerül elérni Istent, a vérnyomásodnak azért még jót tesz. Leülsz, behunyod a szemed, és a légzésedre figyelsz.

...

Fogalmad sincs, mennyi idő telt el, de egy évezrednek tűnik. A gondolataid mintha megérezték volna, hogy el akarod őket nyomni: dacosan ellenállnak, dáridót rendezve a fejedben. Mmm, de megennék egy csokit; már megint elfelejtettem vécépapírt venni, holnap meg albérletfizetés; sunshine, sunshine reggae – csak ezt ne, gyűlölöm ezt a számot, most tuti egy hétig nem megy ki a fejemből; mekkora marhaság ez, itt ülök csukott szemmel, miközben ezer dolgom van, munka és holnap zéhá és...

És akkor megjön az Isten. Mint múltkor, mégis máshogy, össze se lehet hasonlítani – fény, de nem ugyanaz a kategória, mint mondjuk a hajnal meg a szivárvány. A jelzők itt különben sem működnek. Leírhatatlan élmény, mert a lelkeddel érted meg, nem pedig az elméddel; gyönyörű, mert semmi félelmetes nincs benne, biztonságban vagy.

Aztán Isten visszavonul, te pedig ott maradsz betöltetlenül.

4.

Másnap megpróbálod megint. A gondolataid ezúttal nem csitulnak el, talán még a vérnyomásod sem lett alacsonyabb. Utánanézel: a gondolatoknak nem kell megszűnniük, fölül kell emelkedned rajtuk. Ezt találó metafora követi, nyugodt vizű tóba dobált kavicsokkal. Nem érted. Nem baj, nem értened kell, hanem érezned. Mindez szép és jó, csak nem lehetne ezt, mondjuk, most? Azonnal és teljesen, mint a Mekiben a burgert – egy csomag eksztázist kérek dupla sült krumplival, köszönöm szépen?

A következő nap sem lesz jobb a helyzet, és azután sem. Azért még egy hétig próbálkozol, különböző technikákkal, mielőtt feladod. Unalmas. Nincs nekem erre időm. Nem leszel misztikus; még az imától is elmegy a kedved. Megette a fene az egészet.

Aztán egyik délután, munkából jövet, megszánsz egy hajléktalant pár zsemlével. Váltotok pár szót; alkoholista és kicsit bolond. Hazafelé szomorú vagy, arra gondolsz, milyen klisés az egész, és akkor hirtelen megint ott van benned az Isten. Az élmény megint más, mint azon a héten később más emberekkel, a gyülekezetben, a pároddal vagy a munkahelyen, de mindig gyönyörű, és mindig szeretet.

5.

Valahogy így áll a helyzet: a lelked egy lakás, Isten a főbérlő, úgy jön és megy, ahogy és amikor neki tetszik; ritkán kopogtat, és nem mindig hagy rendet maga után. Igen, mindig hall, de gyakran hallgat, és amikor beszél, ő dönti el, hogyan. Ez jár a fejedben, miközben behúzod a függönyt, és leülsz a székre. Ez mind igaz, de azért nem bánja, ha megpróbáljuk megismerni.

Behunyod a szemed.