A másfél éves kislányom több mint egy hete kórházba került, és másnap megoperálták. Azóta még mindig bent van, a feleségem pedig a nap huszonnégy órájában mellette. Kapott egy ágyat a kórteremben, ő eteti, fürdeti, pelenkázza, méri a lázát, játszik vele, olvas és énekel neki. Nagyon nehéz nekünk a kórházi körülmények között látni a lányunkat. Az egyetlen dolog, amit tehetünk, hogy Istenben bízva imádkozunk, hogy javuljon az állapota. Mivel látogatási tilalom van, én csak nagyon kivételes esetekben láthatom őt. A feleségemmel pedig csak telefonon tudok beszélni – ha nem számítom azokat a 2-3 perces villámlátogatásokat, amikor ruhát vagy ételt viszek be nekik.

Valaki bátorítani szeretett volna minket, és ezért a legismertebb igeversek egyikét osztotta meg velünk: „Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott." (Róm 8:28, MBT) Az egyik legszebb igevers, nagyon mély tartalommal. Feltár valamit Isten szívéből, arról, hogyan gondolkodik, hogyan uralja és irányítja a világmindenséget és egyéni körülményeinket egyaránt. A különböző bibliafordítások más-más színben ragyogtatják meg Pál apostol gondolatait:

Konkordáns fordítás:
„Tudjuk pedig, hogy az Isten mindent a javukra munkál azoknak, akik Őt szeretik."

Egyszerű fordítás:
„Egészen biztosak vagyunk benne, hogy minden összedolgozik azoknak a javára, akik Istent szeretik."
Vida Sándor:

„Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik szeretik az Istent, minden együttmunkál a javukra."

Csia Lajos:
„Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden összedolgozik a javukra."

De!

Van egy kis bökkenő. Nem szeretem, amikor abban a pillanatban, amikor én nehézséget vagy szenvedést élek meg, valaki az orrom alá dörgöli ezt az igeverset. Tudom, hogy minden szava igaz. Tudom, hogy Isten szeret engem. Tudom, hogy valamilyen titokzatos és számomra ismeretlen módon még a legnagyobb nehézségből is jót tud kihozni. De erre a felismerésre nekem kell eljutnom. Az nem működik, amikor valaki megpróbálja ezt a gondolatot bátorításként vagy meggyőzésként rám erőltetni.

Az Istennel való egyéni kapcsolatunk nagyon sokrétű lehet. Ő tudja, hogy milyen fejlesztési terve van mindannyiunk életére, és annak megfelelően cselekszik. Nincs két egyforma gyermeke, így nincsenek sablonos megoldásai sem arra nézve, hogyan bontakoztassa ki bennünk Krisztus képmását mind teljesebben. Valaki Isten személyre szabott módszeréről így fogalmazott:
„Isten sosem munkálja két ember növekedését ugyanúgy. Isten kézműves, nem pedig tömegtermelő. (...) Neki van terve arra az énre vonatkozóan, aki szeretne, hogy legyek. Ez pedig nem pontosan úgy fog kinézni, mint a bárki másra vonatkozó terve, ami azt jelenti, hogy szabadságot és felfedezést igényel, hogy megismerjem, hogyan tervezi Isten a növekedésemet. (...) Különböző módon tanulunk, különféle bűnökkel küszködünk, és különböző módon viszonyulunk Istenhez."

Egyéni tervében része van a nehézségeknek és a szenvedésnek is. Pál apostol arról ír, hogy az Istennel való kapcsolatunk és az abban való kiteljesedésünk nagyon nagy értékű kincs, mely gyenge és önmagában értéktelen cserépedényben van (2Kor 4:7). Amikor az élet viharai következtében megrepedezik cserépkorsónk fala, a maga teljességében tudja átengedni Isten dicsőségét, fényét, szépségét, szeretetét. Kellőképpen össze kell törnünk ahhoz, hogy többé ne mi legyünk erősek, ne a mi szépségünket képviseljük a világ előtt, hanem megtörtségünkön keresztül engedjük megmutatkozni az Istent. Jézus ismert gondolatát („Boldogok a lelki szegények...") egy parafrázis így adja vissza: „Boldogok, akik saját erejük végére értek. Minél kevesebb van belőle, annál jobban megnyilvánulhat Isten és az ő uralma életükben" (Mt 5:3, The Message).

És hogy jön a képbe a Róm 8:28? Hogyan használjuk ezt a verset? Én hogyan élem meg, ha találkozom vele? Amikor nehézségben vagyok, el kell jutnom arra a szintre, ahol már el tudom fogadni, hogy Istennek van igaza. Egy ideig azonban még csak a saját érzéseimmel és szenvedésemmel vagyok elfoglalva, és ilyenkor hajlamos vagyok kioktatásnak venni, ha megemlítik. Azt érzem, hogy tudnom kellene, hogy minden a javamra válik, de nem tudom. Hogy éreznem kellene, milyen jó nekem, hogy Isten megenged valamilyen nehézséget az életemben, de nem érzem. Hogy hinnem kellene, hogy jobb nekem, hogy szenvedek, mintha nem szenvednék, de nem hiszem.

Hitetlen lennék? Hitetlen lennél? Nem hiszem. Egyszerűen arról van szó, hogy egy ilyen mély értelmű igazságot nem úgy kell közölni velünk, mint a csütörtöki menüt a menzán. Nem úgy értjük meg, mint a tévéújság leírását az esti filmről. Olyan mélység rejlik e szavak mögött, melyet ízlelgetnünk kell, mielőtt le tudnánk nyelni. Idővel eljön az a pillanat, amikor már nem szabadulni akarunk a rossz körülményből, hanem elfogadjuk és átöleljük azt. Mesterünkként és tanítónkként tekintünk rá. Úgy látjuk, mint egy útjelző táblát, mely közelebb visz minket Istenhez. Amíg azonban ehhez a ponthoz nem értünk el, fájdalmat és szenvedést okoznak az ismert szavak. Találjuk meg a bátorításnak olyan módját, mely nem sebeket okoz, hanem bekötözi azokat. És éljük meg az Igét úgy, hogy az belső motivációból fakadjon, ne pedig külső kényszerből.