A remény bajnoka olyan sportfilm, amit bátran ajánlok minden olyan embernek, aki nem szereti a sportokat. Meg persze azoknak is, akik szeretik, de azt azért nem árt rögtön az elején tudatosítani, hogy amit látni fogunk, az jóval több, mint egy bokszoló életútjának bemutatása.

Igen, ráadásul boksz, de még ez se tántorítson el senkit! A minimálisan megjelenő állkapocsroppanások és orrtörések között kibontakozó dráma ugyanis örökérvényű tanmeséje a kitartásnak, az emberiesség és a remény megtartásának nehéz időkben. Mindez ráadásul igaz történet alapján, az 1920-30-as években egyik legnagyobb ökölvívó-legendának számító James J. Braddock életének bemutatásával.

Van is a Ron Howard rendezte produkcióban minden, aminek egy igazi sportfilmben szerepelnie kell: felfelé ívelő karrier, csúcsra törés, sztárság, majd lecsúszás, sikertelenség, rohamosan csökkenő renomé, végül pedig az újabb felemelkedés reménye. Ettől azonban A remény bajnoka még nem lenne több műfajtársainál, sőt... Ami igazán érdekessé teszi a filmet, az a környezet és az időszak, amelyben játszódik: New Jersey, 1928-1935 – a gazdasági világválság évei.

Jim Braddocknak (Russel Crowe) és az egész ökölvívó sportágnak éppúgy betett a válság, mint minden más iparágnak. Az eredetileg előkelő úrihölgyekből és tehetősebb fiatalemberekből álló közönség lecserélődött az egyre jobban elszegényedő, utolsó szórakozási lehetőségét a ring mellett megtaláló munkásosztály képviselőire, köszönhetően a jegyárak óriási csökkenésének. Ennek következménye, hogy a meccsek sem hoznak már akkora bevételt, amekkorával annyi profi bokszolót el tudnának tartani az egyes szervezetek, mint azelőtt. Így sok sportoló kényszerül karrierjét kissé háttérbe szorítani és civil munkát vállalni a boksz mellett.

Ez a sors várt Jimmyre is, aki reggelente órákig áll sorba, hogy lehetőleg minél többször kiválasszák az aznapi munkára a kikötőben. Az így dokkmunkássá avanzsáló, háromgyermekes családapát idővel az ág is húzza: sérült kézzel is kénytelen vállalni a ringbe lépést, mert családjának óriási szüksége van minden egyes centre a túléléshez. A szánalmasan gyenge meccs után azonban azonnal kirúgják, így Jimmynek sürgősen ki kell találnia valamit, hiszen sérült kézzel nemcsak bokszolónak, de fizikai munkásnak sem fogják alkalmazni sehol.

Nem akarom a teljes cselekményt leírni – hogy is lehetne két és fél órát néhány mondatba sűríteni? –, hiszen ezt a filmet tényleg érdemesebb látni, mint olvasni róla. Legyen elég annyi, hogy a fentebb már említett újabb bokszolási lehetőségig még hosszú és rögös utat kell megtennie főhősünknek, hogy aztán elérkezhessen az 1935-ös, Max Baer (Craig Bierko) elleni, nehézsúlyú világbajnoki döntőig. A többi pedig, ahogy mondani szokás, már történelem. 

Mindenképpen figyelemreméltó azonban az a kitartás, amivel Jimmyt megáldotta az ég, és az a szűnni nem akaró reménykedés minden egyes alkalommal, amikor a szorítóba lépett. Még akkor is, amikor egyértelműen csak „bábnak” szánták, akivel „edzhet” egyet az aktuális világbajnok. Még akkor is, amikor törött volt a keze. Ilyenkor már hiába volt mögötte kismillió edzés, számtalan meccs és többévnyi rutin, itt már csak a hit és a remény maradt, semmi más.