„Feketén-fehéren látja a dolgokat", szoktuk mondani, általában kritikusan, ezzel jelezve, hogy a „dolgok" bizony komplikáltabbak, mint ahogy mi azt gyakran szeretnénk. A kategorizálás, a dolgok felosztása feketére-fehérre, jóra-rosszra, sötétre-világosra, életre-halálra leginkább önmagunk megnyugtatására szolgál, annál inkább, mivel magunkat előszeretettel a „jó" kategóriába szoktuk besorolni.

Nem egy teológus a bűnbeesés misztériumán töprengve arra jutott, hogy a „jónak és rossznak tudása", vagyis a bűnbeesett állapot az az állapot, amikor az ember elkezdi ezt a kettéválasztást, kategorizálást. Dietrich Bonhoeffer írja Etika című könyvében, hogy az evangéliumokban a farizeusok képviselik ezt a tendenciát. Amikor Jézushoz mennek, mindig a kategorizálásnak, a világ jobb és bal térfélre osztásának ez a vágya hajtja őket. Jézus azonban a legtöbb esetben nem válaszol a kérdéseikre, hanem egy újabb kérdéssel egy magasabb szintre igyekszik emelni beszélgetőtársait. Jézus, Bonhoeffer szerint, a meghasonlott embertől eltérően Isten akaratában, azaz egységben látja a valóságot, míg a farizeusok ennél alacsonyabb szinten, a jó és a rossz egymás kizáró kettősségében.

Ebben a mi meghasadt, széthullott világunkban fájdalmas és kínzó paradoxonként éljük meg, hogy az úgynevezett „jó" és az úgynevezett „rossz" együtt, egyszerre van. Nem tudjuk, nem is tudhatjuk, miként lehetett ez egy ártatlan világban, mindenesetre nehéz nekünk felfogni, hogy például Krisztus keresztje, az élő Isten halála a legnagyobb borzalom és egyszersmind a legnagyobb áldás és jótétemény. Az Írás sohasem magyarázza meg ezeket a paradoxonokat, ésszel nem érhetjük fel őket. A Biblia képekben beszél, és ezek a képek a képzeletünket érintik meg. A borzalomnak és az áldásnak, az életnek és a halálnak ez az összetartozása, a kereszt titka mutatkozik meg két domináns bibliai motívumban: a tűz és a víz képében.

Mindkettő - a tűz is, a víz is - lehet pusztító, de lehet megváltó erő is: a megváltás folyamata vagy eseménye talán éppen ez: a pusztító, destruktív erőt gyógyító, építő erővé változtatja. Ez a dialektika minden bibliai szimbolikától függetlenül megfigyelhető már a természetben is: az elharapózó tűzvészek épp olyan tragikusan rombolóak, mint az áradások, az özönvizek, a tomboló tengeri vihar: a tűzben éppúgy odaveszhet az ember, mint ahogy belefulladhat a háborgó vizekbe. De gondoljunk a hideg és koromsötét éjszakában barátságosan derengő tábortűzre, amely meleget ad, világosságot teremt, vagy a tiszta vizű tóra, amelyben megmosakodhat és szomját olthatja a megfáradt vándor. A 18. századi Jonathan Edwards, a nagy amerikai teológus a természeti jelenségeket is tipologikusan értelmezte, és a bibliai igazságok előképeit szerette látni bennük, nem egészen alaptalanul.

A Szentírásban a tűz az Isten haragját, a pusztító ítéletet, végső soron a pokol kínjait jeleníti meg. De valójában a tűz élő tűz, energia, erő, dünamosz, Isten lényének megmutatkozása. A csipkebokor ég, de el nem emésztetik, a Szentlélek erejét lángnyelvek jelenítik meg.
A megváltás útján járó embert nem emészti el a tűz, hanem megtisztítja, mint tűzben próbált aranyat. Az Istennel találkozás az egyiknek ítélet és pokol, a másiknak tisztító kohó.

Hasonlóan kétarcú a víz. Sötét arca a Bibliában a tenger, amely kaotikus, fenyegető formátlanságával, sötét áradatával mindig a káosz, az artikulálatlanság, a teremtés előtti ős-zűr megmutatkozása. A tenger, a sötét mélység (tehóm) metaforikusan azonos a tengeri szörnnyel, a Leviátánnal, és a bibliai univerzumban a bukott világ, az elidegenedett természet és mindenekelőtt a halál szimbóluma. Ezek a sötét, teremtésellenes erők olykor mintegy Isten ítéleteképpen újra elszabadulhatnak, pontosabban rászabadulhatnak a világra, mint Noé korában, vagy Isten ellenségeire, mint az Egyiptomból való kivonuláskor. Különös ugyanakkor, hogy éppen a Vörös-tengeri átkelést mondja az Újszövetség a keresztség előképének.

Ezt a titkot, az újjászületés titkát a mítoszok és a vallások is sejtik: halál és élet, pusztító és életadó víz szorosan összefügg. Krisztus egészen a Leviátán torkába, a halálba szállt alá, hogy minket onnan felhozzon az életre. Fenékig ki kellett innia a keserű poharat, hogy minket az élet vizével itathasson meg. A keresztség ebben az értelemben részvétel az ő halálában, alámerülés Krisztussal, vagyis meghalás a régi, bűnös, egoista életünknek, hogy az új elkezdődhessen. A háborgó tengerbe belefulladok, és valóban, megváltó, átfordító erő nélkül az emberi élet nem sokkal több, mint kilátástalan evickélés a halál, a sötétség és a pusztulás viharzó tengerén. A víz azonban életet is adhat: megmosakodhatok, megtisztulhatok benne és csillapíthatom szomjamat. Ehhez azonban alá kell merülnöm: szembe kell néznem zavarosságaimmal, sötét ösztöneimmel, pusztító vágyaimmal, meg kell ismernem önmagam, hogy a megváltó munka elkezdődhessen bennem. Így válhat a halált okozó víz az élet vizévé, a keserű pohár az eukarisztia poharává. A víz a vérrel is összefügg: kétféleképpen lehet Krisztus vére rajtam és fiaimon: vagy bűneimért vádol az idők végezetéig, vagy tisztára mos ez a vér.

Víz és tűz, tűz és víz: két szélsőséges elem. Mindkettő kibillent a megszokott közegből, felforral vagy lehűt. Meglep, felforgat, a határokra kényszerít. Isten nyugtalanítóan megnyugtató közelségét jelzi. Alámerülni, elveszni őbenne, hogy megtaláltassak, égni, megsemmisülni őbenne, hogy megmaradhassak.