Textus: Jn.20,24-29

Hajlamosak vagyunk arra, hogy az első olvasás után Tamást rögtön elítéljük, hiszen annak ellenére, hogy az üres sírtól kezdve az összes többi tanítvány szaváig minden jel arra utalt, hogy Jézus valóban feltámadt, mégsem hitte el. Ha beleképzeljük magunkat az ő helyzetébe, akkor nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy Jézus halálával Tamás a többi tanítványhoz hasonlóan ugyanúgy összetört lelkileg, ugyanúgy elvesztette minden reményét. Valószínűleg kétségbeesetten, tehetetlenül állt és próbálta folytatni a már feladott régi életét. Néhány nappal később azonban, a többi tanítvány azt mondja, hogy Jézus feltámadt és közöttük is járt. Ugyan többen állították ugyanazt, de az, hogy valaki feltámad a halálból, emberileg felfoghatatlan. Úgy gondolom, hogy ez az a pont, ahol a legtöbb ember kapcsolódni tud Tamás személyéhez, hiszen a Jézus halálának és feltámadásának kérdésére adott válasz semmivel sem kevésbé létfontosságú és életet formáló a mai, 21. sz.-i ember életében, mint akkor, 2000 éve Tamás életében.

Most nézzük meg közelebbről, hogy miért is kételkedett Tamás. A választ a felolvasott szakasz 24. versében olvashatjuk:  „Tamás pedig, egy a tizenkettő közül... éppen nem volt velük, amikor megjelent Jézus." Nem volt a tanítványok között, amikor megjelent nekik Jézus. Emiatt maradt le a Jézussal való találkozás öröméről, arról az élményről, ami megváltoztathatta volna az egész életét és világnézetét, ami visszaadhatta volna minden reményét. Bár a Biblia nem írja, hogy miért maradt távol, elképzelhető hogy fáradt volt, vagy valami sürgősebb és fontosabb dolga akadt, de a lényeg az, hogy Tamás akkor nem volt közösségben a tanítványokkal és emiatt Jézussal sem.

Ez azonban nem csak Tamással történhetett meg akkor, hanem ugyanígy megtörténhet bárkivel ma is. A család, a munka, a stressz, a fáradság, a hivatalos tennivalók nagyon könnyen beszippanthatnak bennünket, ennek köszönhetően pedig akár mi is meghozhatjuk ugyanazt a döntést, amit Tamás tett akkor, amikor úgy határozott, hogy nem tölt időt a többi tanítvánnyal. Ebben a történetben itt nagyon tisztán láthatóvá válik, hogy mennyire fontos a közösség a feltámadt Krisztussal való kapcsolatban. Közösség nélkül az ember nem is tudja úgy igazán megélni a hitét és az áldásokban sem tud úgy igazán részesülni. Jézus maga mondta, hogy „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, én ott vagyok közöttük!"  Jézus tehát, ugyan létszámtól függetlenül, de közösségeknek ígérte a jelenlétét.

Képzeljünk el egy lobogó tábortüzet. Ha ebből a tűzből kivennénk egy darab fát, akkor az egy darabig még égne, majd idővel szépen lassan kialudna és elhamvadna. Ugyanígy van ez a hitéletünkkel is. Ha valaki lelkileg egyedül van, ha nincs, kivel együtt imádkozzon, ha nincs a többi tanítvánnyal, azaz ha nincsen gyülekezete, vagy valamilyen lelki közössége, akkor idővel a Jézussal való kapcsolata is egyre inkább meggyengül, majd elhal. Láthatjuk tehát, hogy a feltámadott Jézussal való kapcsolatban elengedhetetlen a közösség!

Vizsgáljuk meg, hogy miben kételkedett Tamás. A válasz egyszerűnek látszik: Abban, hogy igaz-e, amit a többiek mondtak neki, hogy tényleg megtörtént-e a feltámadás. Viszont ez sokkal mélyebb dolog, mint amilyennek első hallásra tűnik. Biztosan megfordult Tamás fejében, hogy mennyire jó lenne, ha tényleg igaza lenne a többieknek, de ez a feltámadás-dolog képtelenség.

Tamás azt mondta, hogy „Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg ujjaimmal a szegek helyét és nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem." Ez 21. századi nyelvre lefordítva valahogy úgy hangzana, hogy: „Nekem nem elég az, hogy ti mondjátok, én magam szeretnék erről meggyőződni." Ez valahol teljesen jogos, hiszen nem is várható el senkitől, hogy elhiggyen egy ilyen súlyú, teljesen irreálisnak hangzó információt, addig, amíg személyesen nem bizonyosodik meg arról, hogy valóban igaz.

Tamásnak már csak azért is teljesen igaza volt, mert nagyon sok múlik azon, hogy Jézus valóban feltámadt-e. Ettől függ Jézus hitelessége, sőt mindannak a hitele, amiket valaha Jézustól tanult, amiben eddig bízott és reménykedett. Ha nem igaz a hír a feltámadásról, akkor mindaz, amit eddig Istenről, az ő országáról, az örök életről, a bűnbocsánatról hallott és gondolt, kitaláció vagy önáltatás volt. Tehát ha Jézus nem támadt fel, akkor minden más kétséges.

Emlékszem kezdetben, amikor elkezdtem közelebb kerülni a kereszténységhez, nekem is voltak hasonló kételyeim, de úgy gondolom, hogy ezzel nem vagyok egyedül, mert a feltámadással kapcsolatban elsőre sokakban ott motoszkál a kérdés, hogy vajon Jézus feltámadását tényleg úgy kell-e érteni, hogy Ő valóságosan, testileg is feltámadt, vagy ez csupán egy szimbolikus kifejezés. Keresztény körökben nagyon sokszor mondjuk, hogy Jézus feltámadt, de olyan nehéz ezt elhinni és komolyan átérezni a súlyát! Pedig ha e tekintetben bizonytalanság van az emberben, akkor az egész hite alapjaiban rendül meg.

Ilyenkor történik az, hogy kétségek támadnak, és az ember szinte megijed a saját hitetlenségét látva. Ilyenkor még olyan a kérdések is felmerülhetnek benne, hogy Isten vajon tényleg létezik-e, vagy, hogy nem önszuggesszió-e, amikor imádkozunk. Hogy létezik-e örökkévalóság, hogy a halál után valóban van-e élet. Hogy igaz-e az utolsó ítéletről szóló hír, hogy Isten gondot visel-e, hogy tényleg törődik-e az egyes emberek sorsával? Pál apostolnak teljes mértékig igaza van, amikor azt mondja, hogy „Ha Krisztus fel nem támadt, hiábavaló a ti hitetek".

Ha a hitünket egy házként képzeljük el, akkor az alapja az Jézus feltámadása és erre épül rá a hitünk össze többi része. Viszont ha Jézus feltámadása felől nincs teljes bizonyosságunk, akkor hiányzik az alap, majd az egész ház inogni kezd, aztán pedig akkor fog összedőlni, amikor a leginkább szükségünk lenne rá.

Tamást mi győzte meg arról, hogy Jézus valóban feltámadt? Az, hogy egyszer, amikor együtt volt a tanítványokkal, Jézus ismét megjelent közöttük. Jézus először köszöntötte a tanítványokat, majd egyből Tamást szólította meg: „Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne lény hitetlen, hanem hívő." Bár Tamás nem zárkózott el az igazság elől, nyíltan vállalta kétségeit, Jézus pedig mindennek ellenére fontosnak tartotta azt, hogy meggyőzze őt az igazságról. Annyira szerette a hitetlen Tamást, hogy személyesen elment hozzá, hogy a találkozás által Tamás is bizonyosságot nyerjen.

Itt nem azon van a hangsúly, hogy látható módon jelent meg, hanem azon, hogy olyan szeretettel, aminek nem lehetett ellenállni. Azon, hogy ő igazán törődött a kétségekkel küzdő és hitetlen Tamással. Jézus mondhatta volna neki, hogy, ha azok után nem hiszel, hogy sok csodatételemet láttad, hogy sokszor hallottad a tanításaimat és a többiek világosan elmondták, hogy feltámadtam, talán jobb, ha most elválnak útjaink. Akár fel is háborodhatott volna, hiszen Tamásért is szenvedett a kereszten, az ő bűnei miatt is halt meg. De nem. Csodálatos látni, hogy Jézusnak mennyire fontos volt Tamás, hogy milyen nagy szeretettel, türelemmel fordult felé.

Tamás reakciója erre valahol önmagáért beszél. Személyesen találkozott Jézussal, és egy pillanat alatt szembesült a feltámadás valóságával, az evangéliummal, azzal, hogy Jézus valóban a régóta várt megváltó. Meglátta azt, hogy mindaz, amit Jézus ígért és előre megmondott, amiben eddig reménykedett, valóság.

Bár Jézus ma már látható módon nincs jelen közöttünk, de mi is számolhatunk az ő valóságos jelenlétével, azzal a mérhetetlen szeretetével és türelmével, amivel Tamáshoz is fordult. Ebben a történetben valahol egy ígéret is van számunkra, hiszen ha Jézus ennyire 'nagyvonalú' volt Tamással, annak ellenére, hogy a legalapvetőbb dologban, a feltámadásban kételkedett, sőt szeretettel fordult hozzá, fontosnak tartotta annyira, hogy személyesen segítsen a helyzetén, akkor ugyanígy szeretettel és türelemmel fordul hozzánk a mi kisebb-nagyobb problémáinkban. Teljesen mindegy, hogy milyen nehézségekkel vagy kétségekkel küzdünk, Jézushoz bátran fordulhatunk imádságban.

Mint ahogy az első tanítványok számára régen, úgy ma számunkra is a vele való személyes találkozás és kapcsolat az, ami bizonyosságot jelent - mind a feltámadással, mind az örök élettel kapcsolatban, és ez az, ami átsegít a kétségeken, nehézségeken. Jézus a mi életünkben is ugyanígy valósággal jelen van és nem csak akkor, amikor tudatosan keressük a vele való kapcsolatot, hanem a hétköznapok minden egyes percében. Testvéreim, Tamás története arra hív bennünket, hogy vizsgáljuk meg magunkat. Tegyük fel magunknak bátran azt a kérdést, hogy: Van-e közösségem, ahol a többi tanítvánnyal együtt növekedhetek? Vajon teljes meggyőződésem van-e Jézus valóságos feltámadásával kapcsolatban? Van-e személyes kapcsolatom a feltámadt Jézus Krisztussal? Bármi is legyen a válasz a fenti kérdésekre, biztosak lehetünk abban, hogy bátran Jézus elé vihetjük őket, mert számára mi is pontosan olyan fontosak vagyunk, mint régen Tamás volt. Adjunk hálát ezért!

Ámen