Isten tömör és metaforikus mondata panasz Jeroboám ellen. A Királyok első könyve (1. Kir. 14) Ahíja próféta szavait rögzíti, aki az uralkodó vétkét írja le, úgy amiként Isten is látja. Nagyon kevés lenne annyit megállapítani, hogy a régi történet egy alig jelentős király bűnét örökíti meg, mert akkor könnyen elfeledkezhetünk arról, hogy most is a mi életünkről, gondjainkról, gyarlóságunkról van szó.
Gyermekét gyászoló fiatalasszony kérdezi, hol volt Isten, amikor engedte fiát átszaladni a forgalmas úton, hogy utána a másodperc töredéke alatt már ne legyen az élők között. Hol volt Isten, amikor a bankrablók hat személyt lelőttek, hogy a páncélszekrény kincseit magukkal vigyék. Hol volt Isten, amikor egyszerre ezer embernek szűnt meg a munkahelye a közeli gyárban. Hol volt Isten, amikor a múlt nyáron szemünk előtt száradtak ki a kertek és a szántóföldek. Hol volt Isten, amikor Moszkvában felrobbantották a metró egyik szerelvényét. Hol volt Isten, amikor nekünk, a mi gondjaink közé nem érkezett meg. Milyen könnyen kérdezünk. A kérdésekben milyen könnyen vádolunk. Minden "hol van" arról szól, hogy nincs, mert gonosz, mert nem érez velünk, mert mindenki mást szeret, csak bennünket nem.
A régi történet most ránk kérdez, vajon nem mi vagyunk-e azok, akik "Engem hátad mögé vetettél"? A fenti kérdéseket egy másik kérdésnek kell megelőznie. Ahol voltunk, engedtük-e, hogy az Isten is ott legyen. Vajon a szülők háztartásában otthon van-e Isten, az iskolában megtűrik-e az Urat. Ahonnan "kifutnak" gyermekeink, soha nem tudjuk mi elé, megtűrtük-e a Teremtőt. Térségünkben, 1948-ban államosították az iskolákat, majd elvilágiasították a családokat, majd traktorra ültették az anyákat… röviden mindenhonnan kitiltották az Istent. Kollektivizálták a földeket, Krisztus egyházát földönfutóvá alázták. A tulajdont és a tulajdonost kirabolták. Az apácákat és diakonisszákat csak ápolókként engedték a kórházakban dolgozni. A kántortanítók vagy csak tanítók, vagy csak kántorok maradhattak, annak függvényében, hogy miként engedték őket a mindennapi kenyér megkeresésének lehetőségéhez. A hajdani Szovjetunióban a templomokból raktárakat, jobb esetben előadótermeket "varázsoltak", és most felrobbant a metró, leomlott az élményfürdő boltozata!
A világ látványosan, sőt büszkén és gőgösen háta mögé vetette Istent. Ez a kritika azonban elindít bennünk egy másik, sokkal mélyebb és személyesebb felismerést. Sajnos mi imádkozó, templomos, keresztyén emberek is szoktuk elvetni az Urat. Hátunk mögé kényszerítjük akkor, amikor nem akarjuk felismerni jótéteményeit. Amikor magunknak tulajdonítjuk a jót, amit nekünk ajándékoz. Hátul hagyjuk Istenünket, amikor felebarátainkról valótlant állítunk, vagy elhallgatjuk az igazságot. Háttérbe szorítjuk Istent, amikor az Ő tiszteletét rituálévá változtatjuk, rövid órácskára, hogy megvillantsuk ebben a kegyességre való hajlamunkat. Majd tovább sietünk, ahol már nem kívánjuk, hogy velünk legyen az Isten.
Itt van az ideje, hogy változásért imádkozzunk, hogy Isten majd elmondhassa azt is, hogy magad elé engedtél, és hűségesen követtél.