Nem tudok naponkénti eseményekről beszámolni, mert összefolynak a napok, annyit el tudok mondani, hogy csodálatos volt. Hálát adok Istennek, és akkor is hálát adtam, hogy ezt a csodálatos eseményt megértem, és átéltem. Már október 23-án este éreztük, hogy történelmi időket élünk, mely egykor arany betűkkel kerül be a magyar történelembe, és hogy felhívjuk a világ figyelmét a magyarság hősiességére és a szabadság utáni vágyára. Az az őszinte lelkesedés mely fűtötte az embereket, fiatalt, öreget, fegyveres harcost, békés polgárt, az leírhatatlan.
Az egyházon belül is jelentős kezdeményezések történtek. Pap László dékánunk nemcsak a teológus ifjúságra, mint fiaira felügyelt, hanem mint a Dunamelléki Egyházkerület főjegyzője a beteg Bereczky Albert püspök teendőit is ellátta. Ez különösen nehéz feladat volt, mert a lelkészek körében egyre markánsabban fogalmazódott meg a változás, változtatás igénye, a Református Egyház vezetőinek leváltása, Zsinat - Konvent vezetőségétől lefelé mindazokra vonatkoztatva, akik hűségesen kiszolgálták az akkori rendszert. Megalakult az Országos Intézőbizottság, mely azt a célt tűzte ki maga elé, hogy elősegítse a Magyarországi Református Egyház teljes megújulását. Mi teológusok ebben nem vettünk részt, hanem csak figyeltük a "nagyok" buzgó tevékenységét.

+

A harcok egyre erősödtek és ennek következményeként egyre több volt a sebesült és a halott. A sebesülteket a mentősök igyekeztek ellátni, később számuk és a mentőautók száma is kesédnek bizonyult. Kénytelenek voltak jobb híján nyitott platójú Csepel teherautókon szálítani a sérülteket melyre vöröskeresztes zászlót tűztek ki. Ezzel is visszaélések történtek, mert ezeket, a vöröskeresztes kocsikat is tűz alá vették. A kórházak közül a Klinikák, a Szent István kórház mellett A Péterffy Sándor utcai kórház vállalt sok sebesültet, nem csupán szakmai felelősségből, hanem a forradalom iránti elkötelezettségből. Az orvosok és az ápolók fáradhatatlanul dolgoztak, szinte pihenés nélkül. A sok sebesült, a sok műtét nagymennyiségű vért igényelt. Véradásra szólítottak fel mindenkit. Mi teológusok sem kívántunk ebből kimaradni. Pap László dékán nem engedte el a 10-15 főből álló önkéntes véradó csoportot egyedül, hanem azt mondta: velünk jön.
Október vége elé már viszonylag korán sötétedik, így mire értünk jött egy teherautó már beesteledett. A teherautó üres platójára kapaszkodunk föl. Indulás előtt a Dékán úr megkérdezte, hogy nincs-e valakinél valami kés, vagy valami harci eszköz, esetleg fegyver. Nemleges válaszunk után elindultunk. Alig értünk a Ráday utca végére, a Kálvin térnél orosz katonák állítottak meg és mindenkit leszállítottak a teherautóról. Sorba állítottak bennünket egymás mellé és megkezdődött az alapos motozás. Elég izgalmas volt, amíg végig motoztak bennünket egyenként. Különös érzés volt mindannyiunk számára, hogy élesre töltött fegyverek előtt állunk. Valószínűleg tudták, hogy az ifjúságnak döntő szerepe volt a forradalom elindításában, így a fiatalokra fokozottan felfigyeltek. Mikor befejeződött a motozás és semmit nem találtak, utunkra engedtek bennünket.
A Péterffy Sándor utcai kórházban óriási nyüzsgés, lázas munka folyt. Nagyon sok volt a sebesült, a folyosók is tele voltak ágyakkal. Az orvosok és ápolók helytállása bámulatra méltó volt. Őszinte lelkesedéssel, szinte megállás és pihenés nélkül végezték felelősségteljes munkájukat. A véradásra nekünk várnunk kellett, mert sok sürgősebb teendő akadt. Jó későn került sor a véradásra, ami belenyúlt az éjszakába, így mikor végeztünk, azt tanácsolták, várjuk meg a reggelt, mert akkor biztonságosabb hazamenni. Az éjszakát ott töltöttük a kórházban, ahol épen talpalatnyi helyet találtunk magunknak.

+

Lassan elcsöndesedett a város, a fegyver zaja alább hagyott, csak itt - ott hallatszott egy-egy lövés. A harcok szüneteltek, az oroszok nagy részét visszavonták, de felügyeletet gyakoroltak, harckocsikkal járőröztek, ellenőrizve, hogy a tűzszünetet és az életbelépett kijárási tilalmat tartsák be A budapestiek fellélegeztek, "győztünk", "győzött a forradalom" - hangzott mindenfelé. A rádióból megtudtuk, új kormány alakult Nagy Imre vezetésével. Tárgyaltak az ifjúság képviselőivel. Figyelembe vették azokat a követeléseket, amiket az ifjúság a 16 pontban megfogalmazott. Nagy reménység és boldogság töltött el mindenkit. Szabadnak függetlennek éreztük magunkat, Azt gondoltuk, itt a cselekvés ideje, eddig a fegyveres harcosok vívták a maguk harcát, most nekünk a békés újrakezdést kell munkálnunk.

+

Október 28-a vasárnap ünnepi istentisztelet volt a Kálvin téren és Ravasz László püspök úr prédikált. Bíztató üzenet hangzott el mindenki számára. Olyan csodálatosan ünnepélyes volt minden, talán még az október végi bágyadt napsugár is szebben ragyogott. Valamennyien ünneplőben vettünk részt az istentiszteleten ezzel is mintegy kifejezve örömteli érzéseinket. Magócsi Pista bejelentette, hogy Herczegh Lajossal (másodéves teológus volt) elmennek az István kórházba meglátogatni a Rádiónál megsebesült Szűcs Zoltán társunkat. Pap László engedélyezte a hallgatók számára, hogy napközben kimenjenek, csak az volt az utasítás, hogy az érvényben lévő kijárási tilalomra való tekintettel, is este 18-től reggel 6 óráig lehet csak az épületen kívül tartózkodni.
Amint már korábban említettem a dékán megbízásából a portán teljesítettem szolgálatot. Elég nagy volt a mozgás, jövés - menés, így nem tűnt fel, hogy Magócsi Pista és Hercegh Lali nem érkeztek haza a kijárási tilalom kezdetéig. Este már veszélyes volt az utcán tartózkodni, mert a járőröző orosz tankok, a mozgásra, ha észrevették, tüzeltek. Így történt meg az a szomorú eset, hogy a velünk szemben lévő ház erkélyére kijött egy lakó, két gyermek édesapja, és az arra járőröző harckocsi tüzet nyitott rá, a férfi azonnal meghalt. A Teológia udvarában temettük el ideiglenesen, mint a többi elhunytat is, mert a temetkezési vállalat nem tudta eltemetni azokban a napokban. Számunkra ez a haláleset figyelmeztetés volt, hogy vegyük komolyan a kint tartózkodást, a kijárási tilalmat, mert veszélynek vagyunk kitéve. Így múlt el a vasárnap október 28-a.
Másnap délelőtt a portán csöngött a telefon és a dékánunk fia ifjabb Pap László jelentkezett a Rókus kórházból. Ő ugyanis az Orvosi Egyetemre jelentkezett, de "osztályidegen"-ként nem vették fel , így beteg szállítóként dolgozott a kórházban. Ő telefonált és egy megrendítő hírt mondott: Magócsi Pistát tegnap este térdlövéssel vitték be a Rókus kórházba. Mindkét térdénél ellőtték a lábát. Beszélt vele Pap Laci, még mielőtt műtötték volna és Pista csak azt hajtogatta: "Mit fog szólni a Chef?"(A Chef Dr.Pap László dékán volt,) Ekkor derült ki, hogy Herczegh Lajosról beszél, aki miatta halt meg, mert Ő hívta magával a kórházi látogatásra.
Majdnem elejtettem a telefonkagylót. Többen tartózkodtak akkor a portán és mondhatom mindenkinek elállt a lélegzete, szinte megfagyott körülöttünk a levegő. Azonnal jelentettem a dékán úrnak, aki nyugalomra intett bennünket. Hamarosan megtudtuk, hogy mi is történt. A két fiú elment Szűcs Zolit meglátogatni az István kórházba. A látogatás kissé elhúzódott, igyekeztek hazafelé. Mivel közlekedés nem volt, gyalog tették meg az utat. Talán még időben haza is értek volna, de 6 óra felé a Ráday utcában találkoztak három asszonnyal, akik féltek hazamenni a szomszédos Lónyai utcába. A két lovagias fiatalember, Magócsi és Herczegh felajánlották a hölgyeknek, hogy haza kísérik őket, Lónyai utca 41.-be.Ezt a szogálatot elvégezték Már indultak volna hazafelé, amikor egy orosz tank a Boráros téren, észrevehette őket és tüzet nyitott rájuk. Herczegh Lajost szíven lőtték, így ő azonnal meghalt. Magócsi Istvánnak a térdénél lőtték el a lábait.
Nehéz azt a nyomasztó érzést leírni, ami erre, hírre eltöltött bennünket. Mindenki lehorgasztott fejjel, szótlanul járt - kelt .Alig tudtuk feldolgozni két társunk, testvérünk elvesztését. Dékán úr intézkedett. Magócsi Pistát szülei haza szállítatták Monorra és ott helyezték végső nyugalomba.
Herczegh Lajost a Teológia udvarán temettük el. A gyászszertartáson Pap László dékán hirdette a vigasztalás igéit. Mindannyian megrendülve, könnyes szemekkel hallgattuk a prédikációt, ami nem csupán búcsúztató volt, hanem biztatás és reménykeltés, hogy bízzunk Istenben és a jövőben
Nagyon nehéz leírni azt az érzést, ami eltöltötte szívünket a szertartás alatt. Szinte hihetetlen volt számunkra, két társunk elvesztése. Különösen Magócsi István esete gondolkodtatott el, mintha a lelkiismeret furdalás késztette volna ő a halálba, amiért Herczegh Lajost magával vitte a kórházba.
Ifj.Pap László elmondta, hogy a Rókus kórház sebészei és maga Pommersheim professzor is, aki operálta értetlenül álltak az eset mellett, mert orvosilag minden sikeres volt, de a beteg mégis meghalt. Talán a lelkiismeret vádolta, amikor mindig csak azt mondta:"Mit fog szólni a Chef?"

+

.
Közben körülöttünk zajlottak az élet. Állandóan figyelemmel kísértük az eseményeket a két rádión keresztül. Nagy Imre arra törekedett, hogy a nyugalom, a rend helyreálljon, és lehetőség szerint teljesüljenek a 16 pontban megfogalmazott követelések. Felhívta a dolgozókat, hogy vegyék fel a munkát, térjen vissza az élet a megszokott medrébe. Nagy hirtelen feléledtek a legkülönfélébb pártok, és előjöttek a homályból azok a személyek is, akiket a kommunista rendszer nemkívánatosnak minősített. Egészen szélsőséges irányzatok is hallattak magukról.
Az egyházon belül is a teljes megújulás, a vezetők leváltása, volt napirenden. Papi gyűléseken tárgyalták, hogy mi a teendő. A missziói munka helyreállítása, a hitoktatás beindítása, a falusi gyülekezetek megerősítése, az ifjúsági és gyermekmunka újraindítása. Ezek az egyházi szolgálatok vagy tiltottak voltak vagy alig működtek.
A fegyverek elcsendesedésével megmozdultak az emberek, mindenki tenni akart valamit. Budapesten a forradalmi eseményeket két részre lehet osztani, ez vidékem nem volt érzékelhető, mert oda a hírek késve érkeztek és a dolgok alakulását a helyi viszonyok határozták meg. A budapesti események október 23-án este kezdődtek a Parlament előtti tüntetéssel, amely a Rádiónál fegyveres harcba torkollott, előbb az AVO-sok, majd a szovjet harckocsik ellen. Ez csak 2 - 3 napig tartott. Ezután a fegyvernyugvás csöndje borította be a várost. Csupán itt - ott lehetett lövéseket hallani, de ez már nem zavarta a napközbeni nagy nyüzsgést és mozgást. Este ugyanis kijárási tilalom volt óra után.
A harcok elcsendesedésével Pap László a vidéki hallgatókat hazaengedte, mert a Teológia konyhája, a konviktus nem működött és a fűtéssel is takarékoskodni kellett. Kevés hallgató maradt az internátusban. A visszamaradottak valamilyen elfoglaltság miatt maradtak a Teológián. A tanítás természetesen szünetelt.
Az embereket boldog öröm töltötte el. Tárgyalások folytak a kormány és a szovjetparancsnokság között, a szovjet csapatok Magyarországról való teljes kivonásáról. (Ekkor Budapestről már kivonták a tankokat, csak járőrözésre, a rend felügyeletére maradt néhány.) Október 28-át követő héten Pap László intézkedése nyomán hamarosan két teherautó érkezett Bécsből a Teológiára élelmiszerrel és ruhaneművel megrakottan. Tejpor, sajt, konzervek, csokoládé, takarók, bálaszámra meleg ruha A rakomány egy részét a Lónyai utcai gimnázium pincéjében helyeztük el, mert a teológia épületében nem volt hely.
Az élelmiszerek kiosztására csak később került sor,a környék rászoruló lakóinak, a kisgyerekes anyáknak, az időseknek. A Teológia konyhájának volt egy kis négykerekű bevásárló kocsija, amivel a csarnokban vásárolt termékeket szállították a konyhának. Ezzel vittük az élelmiszer adományokat a távolabbi helyekre. Néhány rakománnyal a felkelők Práter utcai főhadiszállására is vittünk a fegyvereseknek, akik hősiesen kitartottak napokig a harcban. Ők ebben az időben, készültségben voltak, de mindenkinek volt lehetősége hazamenni, tisztálkodni, ruhát cserélni. Egyet nem hagytak el soha a fegyverüket. Legtöbbjük, az otthoni tisztálkodás után újra elfoglalta őrhelyét.

+

Meg kell emlékeznünk arról, hogy udvarunkban három sírhalom volt. Az első sírban, a szemközti házban lakó kétgyermekes apa nyugodott. Ezt az embert a Ráday utcában járőröző szovjet harckocsi gépágyúja ölte meg. A Teológia főkapuja üvegbetétes volt, így átlátszó. Az állandóan zárva tartott kapu üvegablakán leskelődtünk ki az utcára. Egyszer én is ott álltam leskelődni, amikor egy szovjet harckocsi pont a kapuval szemben állt meg és forgatta a tornyát. Én a falhoz lapultam amennyire tudtam, mozdulatlanul, nehogy észrevegyenek és odalőjenek. Ekkor szerettem volna kis egér lenni, hogy elfuthassak az ablakos kaputól, mert féltem, gondolva a szemben lakó férfi tragédiájára.
A második sírhalom Herczegh Lajosé volt, kinek temetéséről már korábban beszámoltam. Valahányszor magam elé idézem emlékét, tiszta tekintete, csöndes, szerény személyisége jelenik meg előttem, mint életkép és fájdalmas emlékként a holtteste, amit a temetéséig a garázsban helyeztünk el, mellén a feketéllő lyukkal. Fájdalmasan szomorú emlékkép maradt ez bennem.
A harmadik sírdomb egy fiatal leányé volt, Döbrössy Lajos lelkipásztor Lajos fiának a menyasszonya, mindketten medikusok voltak. Ő a november 4-i harcok során vesztette életét ,mikor sebesülteket akart menteni a borzalmas tűzharc közben. Megrendítő események voltak ezek.

+

A reformáció ünnepe, október 31, szerdára esett. A protestáns templomokban megszólaló harangok a hétköznapot is ünnepnappá tették, az ünnepet teljesen fellelkesítette, gazdagabbá tette a forradalom. Boldogan, felszabadultan ünnepeltek a gyülekezetek. Mi teológusok a Kálvin téri alkalmon vettünk részt. Úgy éreztük, hogy a forradalom győzelme az egyházunk megújulását, egy újabb Reformációt jelent. Ilyen címen egy újság is megjelent a REFORMÁCIÓ, főszerkesztője: Dr.Ravasz László, szerkesztője Dr.Gyökössy Endre volt. Ez a hetilap lett volna hivatva, Az Út című, az akkori igényeknek megfelelően a Kommunista Pártot és a kormányt kiszolgáló, kétes értékű hetilapot felváltani. Sajnos a tragikus események miatt csak egy szám jelent meg belőle. Az újságban megemlékezést közöltek a két hősi halottunkról, a teológusok mentős szolgálatáról. Leközölték Dr.Ravasz László és Dr.Pap László rádióban elhangzott nyilatkozatait. Beszámoló jelent meg a Kálvin téri reformációi emlékünnepély szűk körű megtartásáról, amit egy hirtelen kirobbant lövöldözés zavart meg.
A közéletben is biztató jelek voltak, Úgy hallottuk eredménye tárgyalások folynak a szovjetekkel a csapatkivonásokról, a Varsói Szerződésből való kilépésünkről, Magyarország semlegességéről Ausztria mintájára. A közhangulat jó lett, mindenki derűs optimizmussal tekintett a jövő felé. A falu megmozdult. Most amikor a fegyverek elhallgattak, megindultak az élelmiszer szállítmányok Budapestre. Számtalan teherautót lehetett látni Budapest utcáin, amikről libát, kacsát, csirkét, lisztet, szalonnát osztottak a főváros lakóinak. Ezt az áldozatkészséget az váltotta ki, hogy az ifjúság követeléseiben nagy hangsúlyt kapott a falusi emberek életét nyomorgató kötelező beszolgáltatások eltörlése, a Termelőszövetkezeti Mozgalom erőszakos szervezésének leállítása. Budapesten az októberi eseményeket két fegyveres időszakaszra (félidőre) lehet osztani - amint ezt már korábban is említetem - az első a Rádiónál kitört lövöldözéssel kezdődött október 23.án és 27-ig tartott., a második november 4én kezdődött és nagyjából 3-4 napi tartott, az utóvédharcokat nem számítva. A két fegyveres időszak között mindenki tervezgette a jövőt, szervezkedett mozgolódott. Sok a feledés homályába süllyedt egyesület éledt ujjá. Előfordultak szélsőséges szervezkedések is, de nem ez volt a jellemző.
A régi egyházi vezetés háttérbe szorult, majd benyújtotta lemondását. Azt mondták - ezt csak hallomásból tudom - hogy a Konventen (zsinati Iroda) megalakult egy "Forradalmi Bizottság" és nem engedték a régi vezetőket bemenni, saját hatáskörükben intézkedtek. Ex - lex állapot alakult ki. A régi vezetők már nem, az újak még nem tudtak intézkedni törvényes felhatalmazás nélkül. Kevés volt az idő, hogy a gyülekezetekig leható központi konventi (zsinati) intézkedések történjenek.
A Dunamelléki Egyházkerület püspöke, Bereczky Albert augusztusban agyvérzést kapott és azóta betegállományban volt, az ügyeket Dr.Pap László egyházkerületi főjegyző a Teológia dékánja intézte. Megalakult az Országos Intéző Bizottság, mely az Egyház ujjászervezését volt hivatott munkálni. Az egyházkerület lelkészei összejövetelükön lemondásra szólították fel a püspököt. A család ezt zaklatásnak vette, ugyanakkor Bereczky Albert egészségi állapota nem tette lehetővé, hogy ezekben a rendkívüli időkben elláthassa feladatát. Határozott és döntő intézkedések váltak szükségessé, amiket csak a törvényesen megválasztott tisztségviselők tehettek meg.

Péter János debreceni püspök a Tiszántúli (akkor Tiszavidéki) Egyházkerület Közgyűlésén panaszolta, hogy nem engedték be a Konvent (Zsinati Iroda) épületébe sem. Ő aki eghűségesebben kiszolgálta a kommunista rendszert méltatlankodva tiltakozott a diszkrimináció ellen. (Róla csak néhány mondatban:1944-45-ben a Bethesda Kórház és Diakonissza Otthon lelkésze volt. Hamarosan bekapcsolódott a politikai életbe. 1946-tól a Magyar Köztársaság kikiáltásától az első köztársasági elnök,Tildy Zoltán titkára, akinek veje Csolnoky Viktor, az ő rábeszélésére jött haza Egyiptomból, akit hamarosan elítéltek és kivégeztek. 1948-tól Révész Imre után a Tiszántúli egyházkerület püspöke. A forradalom következtében helyzete lehetetlenné vált, lemondott. A közgyülésen, amikor bejelentette lemondását ,azt is közölte, hogy a "sötétbe ugrik". Ez az ugrás nagyon jól sikerült, a Kultúrkapcsolatok Intézetének lett az igazgatója - ami hírszerző központként működött, - majd 15 évig a Kádár rendszer külügyminisztere volt) November 1-én nemcsak a temetőkben gyulladtak ki a gyertyák, hanem a lakások ablakaiban is gyászolva a sok elesett fiatalt. Sok pesti ház udvarán voltak sírhalmok, ahova ideiglenesen temették el a halottakat, Csöndes szomorúsággal hajtott fejet mindenki az elhunytak emléke előtt abban a reményben, hogy a kiontott vér, a súlyos áldozatok meghozzák azt az eredményt, ami a szabad, független, semleges Magyarországot jelenti. A katolikus Mindenszentek, majd a halottak napi megemlékezéseket nagyon élővé és közelivé hozták a most elhunyt hősi halottak emléke. A rádió jó híreket közölt: biztatóan haladnak előre a tárgyalások. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa is foglalkozik a magyar kérdéssel. A kormány intézkedéseket tesz Budapest lakósságának megfelelő ellátásáról. Azokra a hírekre, amik a vasutasoktól származtak, hogy Csapnál rendkívüli csapatmozgás van, özönlenek be a szovjet szerelvények tankokkal megrakva, nem nagyon figyeltünk oda. Eltöltött bennünket a szabadság részegítő gondolata. A hűvösre fordult idő ellenére Budapesten sütött a nap, a fegyverropogás, harci zaj elnémult és kezdett az élet a rendes kerékvágásába kerülni. Teherautókat indítottak Bécsbe, hogy a sok összegyűlt segélycsomagokat Budapestre szállítsák. Többen jelentkeztünk kocsikísérőnek itt előnyt jelentett, a nyelvtudás. Az első konvoj november 1.én elindult, azzal ment többek között Farkas Sándor évfolyamtársam, aki Kint is maradt, először Nyugat Németországban majd az Egyesült Államokban. A mi konvojunkat november 2-án indították volna, de félnapos várakozás után közölték, hogy nem indulunk.
November 1-én este Ravasz László püspök rádiószózatot intézett a magyar reformátusokhoz és Pap László, helyzetismertetése tájékoztatta a hallgatókat a Magyar Református Egyház állásfoglalásáról, bejelentette, hogy az egyház lelki és szervezeti újjáépítésére Országos Intézőbizottság alakult.

November 3 -án szombaton készültünk a vasárnapi istentiszteletre, a Kálvin térre, ahol Ravasz László nyugalmazott, de most újra visszahívott püspök prédikált volna.,Ravasz Lászlót 1948-ban lemondatták. Amit ő alázattal elfogadott, tudomásul véve, az idők változását. Megértette és elfogadta, ezt a döntést, csak azt kérte, hogy volt kedves gyülekezetében, a Kálvin téren szolgálhasson még tovább. Engedélyezték számára, hogy csütörtökönként bibliaórát tartson, de 1951-ben ezt is megtiltották neki. Ezután kénytelen volt elnémulni és Leányfalui magányában a szószéket írásra változtatni, amivel további maradandó értékeket alkotott. A forradalom kitörése után mind a Kálvin téri gyülekezet, mind a Dunamelléki Egyházkerület reaktiválását látta szükségesnek. Pap László egyházkerületi főjegyző Ravasz püspök teljes rehabilitációját szorgalmazta.
A katolikus egyház részéről, a márianosztrai fogságából akkor kiszabadított Mindszenty József bíboros hercegprímás beszélt. A hallgatóságnak az volt a benyomása nem volt teljesen tisztában a helyzettel, mert olyan kemény beszédet mondott, ami kissé szélsőségesnek és túlzottan radikálisnak tűnt. Visszakövetelte az egyházi nagybirtokokat, minden egyházi intézményt és Teljes restaurációt akart végrehajtani. Ez a nyilatkozat merőben eltérő volt a forradalom szellemétől. Noha súlyos áldozatok árán sikerült a követeléseket megvalósítani,, arra senki sem gondolt, hogy a régi, dekadens "úri" Magyarország rendjét és szellemét állítsák vissza. A Mindszenty beszéd később is sok támadási felületet adott Kádáréknak.
1956 november 4- én hajnali 4 órakor dörgésre, fegyverropogásra, harci zajra ébredtünk fel, akik bent voltunk a Teológia épületében. Először nem tudtuk mi történt? Nehézfegyverekkel, tankokkal, aknavetőkkel támadtak az oroszok. Félelmetes volt a robbanások falakat rengető zaja .Közelünkben is aknák csapódtak be. Az előző fegyveres harc a Nagykörúton és az Üllői úton zajlott, ott is az utcai oldalon. Most az aknázás következtében az udvarok, belső lakások is veszélybe kerültek. Előjöttek a második világháborús emlékek, kezdtünk levonulni a pincébe. A háború borzalmaira emlékeztető tűzerővel támadtak az oroszok. Kétségbeejtő volt a helyzet és teljesen értetlenül álltunk.Próbáltunk tájékozódni, telefonon majd különböző rádióadókon, mert a Kossuth rádióban csak komolyzenét, gyászzenét sugároztak, majd többször Felhangzott Nagy Imre kétségbeejtő segélykérése. Ebből megértettük, hogy itt a forradalom vívmányainak elvesztése a tét. Azok a fennkölt, reményteljes álmok amiket szövögettünk, kezdtek romba dőlni. A Szabad Európa Rádió harsogva buzdított a harcra, az ellenállásra, bíztattak azzal, hogy jön a segítség, tartsunk, ki és mint már annyiszor a történelmünkben a segíség elmaradt. A forradalmárok kézifegyvereikkel, halált megvető bátorsággal megpróbáltak ellenállni, de a szovjetek nehézfegyvereivel és hatalmas tűzerejükkel szemben a küzdelem kilátástalan volt. Dávid és a Góliát állt szemben egymással, de itt a Góliát győzött. A nyugati rádióadók hamis biztatása, uszítása csak az áldozatok számát növelte. (A nyugati hatalmakat, angolokat, franciákat az akkor kirobbant Szuezi válság kötötte le)
Napról napra gyengült az ellenállás. A heves harcok idején nemhogy az utcára, de még az udvarra sem volt biztonságos kimenni, mert az udvarokba beeső aknák szilánkjai is halálos sebet okozhattak. Talán 3 - 4 napig tartott az intenzív fegyveres harc a Kilián laktanya és a Corvin közi fegyveresek végső leveréséig. Utána házról házra végig razziázták a házakat, mindenütt felkelőket keresve. Ezek a katonán kinézetre is másak voltak, mint a korábbiak ezek mongoloid formájú ázsiaiak voltak. Úgy mondták a korábban Magyarországon tartózkodók szovjet katonák lepaktáltak a felkelőkkel és megbízhatatlanná váltak, ezért hazarendelték őket, helyettük újakat hoztak. Azt is hallottam, hogy a Dunát Szuez-" kanal" - nak nézték, talán ott akarták bevetni őket?
Újra elláttam a portai ügyeletet. A súlyos harcok alatt, de már azt megelőzően is az volt a dékán utasítása, hogy a kaput állandóan zárva kell tartani. Kevesen voltunk már az épületben így a mozgás minimális volt. Egyszerre erős dörömbölést hallottam a kapu felől, puskatussal verték a kaput. Odamentem kinyitottam, 4 -5 orosz katona állt kívül és azonnal rám fogták a géppisztolyukat, félrelöktek az útból és kiabáltak, felkelőket kerestek. Ketten- hárman voltunk akkor a porta közelében, mindannyiinkat a falhoz állítottak és feltartott kézzel szembe a falnak álltunk. Sajnos a meglévő orosz tudásom nem volt elég ahhoz, hogy elmondjam: ez egy papnevelő intézmény és itt nincsenek felkelők. Egyik teológus társunk testvére az ELTE-n magyar orosz szakos hallgató volt, ő akkor bent lakott az internátusban, jól beszélt oroszul és ő jött le a második emeletről, és magyarázta meg, hogy kik vagyunk. Az a 10 perc végtelennek tűnő idő volt a falnál. Nehéz leírni azt az érzést, amikor töltött fegyverekkel a hátában, feltartott kézzel áll az ember a fal előtt. Hosszú magyarázkodás után tisztázódott a helyzet. Mi, akik a fal előtt álltunk, döbbenten néztünk egymásra és fölfelé az égre Isten megtartó kegyelmét megtapasztalva. Mindenek előtt a fiatalokat, az egyetemistákat keresték, mert őket gondolták a fölkelőknek, valójában a társadalom minden rétege képviseltette magát, akik elég bátrak és harcosak voltak, akik próbálták megvédeni az akkor már elbukott forradalmat. A szívekben ott élt hosszú ideig a remény, hogy lesz folytatás. Ennek a jegyében terjedt el a MUK mozgalom, ami azt jelenti: márciusban újra kezdjük.
November 4-e után romokban hevert az Üllői út és a Nagykörút sarka. A Kilián laktanya épülete, a tömör falaival bírta legjobban. A Valéria kávéház épülete is nagyon tönkrement, de a másik két épület szinte teljesen romokban hevert. Az Iparművészeti Múzeum melletti épületet teljesen lebontották és nem is építették újjá.
A külső pusztítás mellett a belső pusztulás a lelki összeomlás volt talán a súlyosabb. Ezerszámra indultak el a nyugati határ felé az emberek. Sokan az életüket mentették, másokat a kalandvágy hajtott. A teológusok közül is elmentek néhányan abból a kevés létszámból is. A mi évfolyamunkon csak öten maradtunk. Megfogyatkozott létszámmal a második félévvel kezdődött meg a tanítás. Megrendülten járt kelt diák tanár egyaránt. Nem tudtuk mit hoz a jövő?
Pap László dékánunkat fel függesztették állásából. Megpróbálták szép szóval, majd fenyegetéssel rávenni az együttműködésre, az újonnan szerveződő egyházi és állami vezetéssel, de ő makacsul ellenállt és elveit nem adta fel. Visszaminősítették segédlelkésznek, miután megfosztották minden tisztségétől (dékánság, teológiai tanári állás, egyházkerületi főjegyzőség, Egyházak Világtanácsának tagsága). Végül Bereczky Albert utóda Szamosközi István püspök egy kis Tolna megyei faluba Murgára rendelte ki segédlelkészi szolgálatra. Dr.Pap László a nagy tisztségek, és beosztások után elfogadta és teljesítette ezt a megalázó kihívást és elfoglalta állomáshelyét MURGÁ-n.
A kijózanodás, a tények elfogadása, hogy a dicsőséges forradalom és szabadságharc elbukott, nagyon nehezen ment mindenkinek Hosszú évek sem könnyen gyógyították szíveken esett sebeket. Úgy éreztük akkor amint a költő:

"Az nem lehet, hogy annyi szív,
Hiába onta vért
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért

Az nem lehet, hogy ész, erő
És oly szent akarat,
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt…"

Pedig ez történt. Következtek a megtorlások, a kivégzések börtön, zaklatás, A "fortélyos félelem" uralkodott., Az 1848-as forradalom és szabadságharc jegyében és példájára indult, és úgy is bukott el következményeivel együtt.
Nem lehetett mást tenni, mint elimádkozni magunkban és halkan:

"Szánd meg Isten a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának

Balsors, akit régen tép,
Hozz reá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt"