Bátrak vagyunk! - mondtuk egymásnak Nórival. A szúnyogok után, most szembeszállunk a tikkasztó hőséggel is!

De hogy? Fegyvereink nincsenek a harchoz!

Azt gondoltuk, az ElMondó Kávézójában találjuk meg ezeket. Épp oda igyekeztünk.

A probléma csak annyi volt, hogy ő a több száz méteres, tábort elválasztó rácskerítés egyik oldalán, én meg a másikon álltam. Persze, hogy volt átjáró! De messze...

Az első kísérlet, közvetlen az ebédlő mellett a kukás nejlon zsákokra ráállva kudarcba fulladt. Nem adtuk föl. Szándékunkban hajlíthatatlanok, kitartásunkban töretlenek voltunk. Tovább gyalogoltunk. Néhány perces bandukolás után egy lezárt kisajtóban megtalálni véltük a megoldást.

Egy pillanat alatt realizáltuk, hogy ez sem lesz könnyű. A kerítés magas volt, s ennél a részénél is csak itt-ott kandikált ki egy-egy vasbetét a rács között.

Nóri rám nézett. Úgy, ahogy csak ő tud. Hatalmasra nyitott kék szemében egyszerre volt jelen a kacagás és az aggodalom. Rendben van. Igen. Ő felmászik és leugrik. De vajon én vagyok-e olyan erős, hogy ebben segíteni tudjam testi épségünk kockáztatása nélkül?

Álltunk, néztünk egymásra és nevettünk.
Aztán ő halált megvető bátorsággal fellépett a legalsó stabilnak tűnő vasra.
Én összeszedve minden erőmet a kerítés másik oldaláról biztattam.
A mindent eldöntő ugrás pillanatában azonban mellettünk termett egy magas, fiatal férfi. Sárga pólója jelezte, hogy a rendezők egyike.
Mosolyogva ajánlotta fel a segítségét, sőt, mi több: segített is!

Igazi lovag volt - gondolhatnánk stílusosan.
Mi azonban mást láttunk benne: a sárga angyalt. Egyenesen a mennyből.
Tervünk ugyan nem volt nagy célok megvalósítása.
Nem is a szabályos utat választottuk. A segítség mégsem maradt el.
Kellett. És megkaptuk.