Szécsi Zoltán nemzetfényképész portrékiállítása

Belépek a terembe. Különös élmény kerít hatalmába. Körülöttem néhány ember, a falakon portrék. A nemzet hírességei és számomra, számunkra ismeretlen emberek portréi.

Előadásra jöttem. A teremben csak néhányan vagyunk. Az arcképekkel azonban kiegészül a kör.

Igen. Minden kétséget kizárólag ők is köztünk vannak. Messze vannak térben, időben, többségük már a temető kertjeiben alszik. Arcuk, tekintetük mégis élő. Az az érzésem, ha sokáig nézném őket, ha még közelebb mennék hozzájuk, beszélgethetnénk. Megszólalnának.

Vagy nem kell beszélni? Nem szükséges a szó? Amit elmondhatnának, minden ott van az arcukon?

Nézem őket tovább. Tőlük várom a választ. Nevető, szelíd, okos, bánatos szemük valóban elárul mindent. Nem kellenek a szavak. Szemükben ott a lelkük. Az Isten. Az egész élet.

Szécsi Zoltán, aki a képeket készítette, beszél. A különleges technikáról, amiből alig értek valamit, a találkozásokból, melyekben a megállított idő, a figyelem, és beszélgetés által leomlottak a falak. Megszületett a bizalom. Találkozás történt. Megnyílt a tekintet, elérkezett a perc. Az exponálás pillanata. S ami megörökíttetett, az ugyan szétfeszíti most a megszokottat, a normálisnak hazudottat, hittnek, mint akkor.

Visky András: Júlia (monodráma)

Meleg van és zaj. Több színhelyen zajlanak a történések. Innen is, onnan is beszűrődnek a mondatfoszlányok, a zene.

Az ebédlő elkeríthető részében vagyunk. Előadásra várunk.

Nincsenek díszletek. Nincs színpad. Egyetlen asztal és egy szék áll távolabb a többi széktől, Dér Denisa színésznőre várva.

Belép. Leül.

Nincs smink az arcán. Beszélni kezd.

De hol van a színésznő?

Egy nő beszél. Nem a szakmai zsenialitást, nem a rutint látom.

Őt. S benne Júliát.

Mozdulatai, arca, a kimondott mondatok nem különülnek el. Tökéletes harmóniában vannak.

Honnan jön mindez? Milyen mélységekből?

Hogyan jutott el oda?

Hogy tudja előhozni, megmutatni?

Hogy van az, hogy nem zavarja semmi?

Lehet, hogy ez a legtökéletesebb tudás, művészet?

Megszűnök néző lenni. Ott vagyok vele. Értem és élem a drámát.

Sírok.

Nem egyedül.

Szemek. Szürkék, barnák, kékek, zöldek, színjátszósak.

Az enyém a tied.

Mozdulatok, arc. Szavak nélkül és szavakkal történő beszéd.

Ha akarjuk, ha nem: működnek ezek a csatornák.

Üzennek.

Megerősítik, vagy gyengítik, amit láttatni akarunk és mondunk.