Csak átfordulnék a másik oldalamra, de ekkor megkordul a gyomrom.
Jól van - gondolom - ha már te felébredtél, felkelek magam is. Alig múlt öt.
Elindulok a tisztulás útján. Csetlek - botlok a vietnámi papucsban kifelé a sátorban. Éjjeli társam a sündisznó is tovább állt már, neki nem való a ránk következő nap melege. Aggódtam, hogy nagyobb szél lesz, és akár fákat csavar rám, ezért megnyugtatott, hogy hallom a motoszkálását - biztos éppen bogarakra vadászott. Most már ő alszik, és én vettem át a stafétát. Elmegyek néhány ablak alatt, kiszűrődik némi horkolás. Át a kiskapun, még a nagy sátrak környékén sem jár senki, nincs olyan boldogtalan most rajtam kívül, aki megébredt. De ahogy így kinyílt a tér, most látom a holtágat. Nem olyan mintha valódi víz lopakona a tábor végén. Olyan, mintha valami fém szőnyeg, vagy valami különleges anyagú fényes tükör lenne ott. Vagy akár higany, ami ott hömpölyög, változik.
Mire sikerül találnom egy papírral is ellátott mellékhelységet, és elegendő vízmennyiséggel felmelegíteni a testemet addigra már a nap elérte a horizontot, és fél szemmel gátlásos kíváncsisággal pislogott ki mögüle. Ez a furcsa higanyszerű anyag viszonozta a pillantást, és a szemem előtt lett a fémből arany. Előttem történt meg.

Tekintve, hogy csak a bölcsek köve képes állítólag ilyenre, el kell kezdenem figyelgetni magam, hátha én is örök fiatalságot nyertem ebben a pillanatban. Mert most még ez is valószínű, mint ahogy minden más nagyon valószínűtlen. Létem ugyanúgy, mint az az érdekes anyag ott a tábor szélén, ami most arany fénnyel úszik. Szegény alkimisták, szegény rózsakeresztesek, szegény szabadkőmívesség. Hiába vártak erre a pillanatra, én meg egészen véletlenül a gyomorkorgás és a süni összjátéka következtében láttam, mi több, éreztem.
Igaz látomásom valószerűtlen valóságából egy tagadhatatlan, megragadó  képzet ébreszt: Egy szúnyogcsípés. A pillanat elmúlt. Bosszantó. Lépek kettőt, az egyenetlen talajon megbicsaklik a bokám és leszakad a lábamról a vietnámi papucs. Jaj, ezek az illúzió romboló realitások! Nem is értem a cartesianusok hogyan tudtak feléjük kételkedéssel lenni! Nekik sosem sajgott a bokájuk? És sosem viszketett a válluk? Mindenesetre biztosan sosem találták meg a bölcsek kövét.