Hála a semmiért

Kedves Te!

Olyan jó, hogy az életem tele van sok semmivel. Olyan semmikkel, amik nagyon is valamik. Olyan semmik, amik nélkül nem lehet élni. Hálás vagyok a levegőért, aminek a hiányát csak akkor érzem, amikor a víz alatt elfogy és utána kapkodok, vagy nehezen megy a levegővétel az összezúzott bordáim miatt. A vízért, amely a levesemben olyan egyértelmű, hogy ott van. A kávémban sem tűnik fel sokszor. A fiaim szeretetéért. A kedvesemért. A szülők szeretetéért. A barátaimért. Olyan természetesen vannak jelen az életemben, hogy sokszor észre sem veszem, hogy ez valami. Hálás vagyok az ilyen semmikért. A betűért, a szóért, amely felszabadít és fogva tart. A mosolyért, amely felvidít. Az ölelésért, a csókért, mely életet ment. Az imádságért, mert Veled beszélgethetek. Olyan természetesek, hogy sokszor hagyom, hogy semmivé váljanak azáltal, hogy nem veszek róluk tudomást. Köszönöm, hogy a semmiségek, a tökéletlenségek is valamikké és tökéletesekké lehetnek az életemben.

Hála a mindenért

Kedves Te!

Köszönöm, hogy olyan nagy a világmindenség, hogy fel nem foghatom. Köszönöm az időt, amely telik, és sajnos néha csak múlik - miattam. Köszönöm, hogy van időm, és úgy élhetem minden napom, mintha ez volna az első, és egyben az utolsó. Az első, hogy mindenre rácsodálkozhassak, és mindent felfedezhessek. Az utolsó, hogy semmit ne halasszak máskorra, mint amikor meg lehet és kell tennem. Köszönöm, hogy vagy és hogy Neked van velem szóváltásod. Köszönöm, hogy lázadhatok, hogy ellenszegülhetek, és Te mégis szeretsz. És köszönöm, hogy Veled találkozhatom az emberekben. Az embereken láthatom az arcod. És hálás vagyok, ha néha rajtam is ott van az, amire mások azt mondják, a Te arcod. Legfőképpen pedig azt, hogy ezt én nem érzem, csak annyit érzek, hogy valahol helyem van ebben a világban. Köszönöm, hogy ez több, mint én. Ha nem lenne az, akkor ... akkor hiányoznál....

Hála a ...( csak úgy)...

Kedves Te!

Az a tegnapi csípőfájás... kihagytam volna. Viszont, hogy utána már nem fájt, az felejthetetlen. Az a palacsinta, amiben a dió sercegett a fogaim alatt. A könyvek, amiket Erdélyországba vihetünk. Az élmények, amikkel gazdagabbak lettünk, leszünk. A srácaimmal a mai „marhulás", amikor fényképeztek össze-vissza. Vagy az iskolás fiam gondolata, amit arra az óhajtó mondatra válaszolva mondott, hogy „nem kellene a nyári szünet utolsó négy napjában valamit ismételni?" Mire a válasz: „ha már eddig nem csináltuk, akkor ezt a néhány napot ne rontsuk el ezzel".

Ezek nélkül szegényebb lennék. De hogy ezek a dolgok csak úgy megtörténnek, hálás vagyok. Minden gondom, sokszor a befejezés utáni vágyam, a kiábrándultságom. A dolgok rossz alakulása miatt mindezt nem látom. Bocsáss meg ezért! Mert most már látom. Megint. Újra. Még mindig. És a szívem túlcsordulásig tele van hálával. Ez ad erőt a jövőre. A döntéseimhez. Az utamhoz. Hálás vagyok. Talán, csak úgy... talán azért, mert figyelek.