„Emlékezz rá, irgalmas Jézus, hogy utad oka én vagyok!"
Mozart
Ritka gyümölcs - 15. szám / 2009. szeptember 1.
Az én nekrológom
„És minden hálám csak az övé, aki ezt így rendelé."
Nem kell az arcát látnom. A gitárt pengető kezéről ráismerek.
Nem megyek már színházba őt hallgatni. Csak a CD-kről szólnak majd dalai.
Soha nem ismertem, mégis a barátom volt.
Útitársam, aki sokat tudott. Helyettem és helyetted énekelt. Helyettünk volt őszinte és bátor. Aki annyiszor segített meghatározni egy helyzetet, vagy épp saját magamat. S mikor nem volt már szó, maradt a „dú-dú-dú", vagy a „lá-lá-lá". Benne volt minden. Nem létezik szó, mely közelebb vitt volna a megértéshez.
Gyászolni akartam.
Rá emlékezni, róla gondolkodni, még közelebb menni hozzá temetésének napján.
Bekapcsolódtam a Duna TV egész estét betöltő megemlékezésébe.
Hiábavaló volt az igyekezet. Erőltetett a gyász.
Nem más, nem mi, csak a dalai mondják el majd továbbra is, hogy ki volt ő.
Ami ezen fölül van, az titok. S a titok sérthetetlen.
Nem gyászolok. Mert él. A dalaiban. Bennem. Sokunkban.
Magamat sirató hamis gyász helyett hálát adok. Hogy annyit énekeltünk és éneklünk még együtt. Menve azon a bizonyos utcán lefelé...