Október átmeneti időszak. Nappal még átsüt a napsugár egy-egy szoknya ráncán, hajnalban viszont már a föld is dérbundát ölt, hogy ne vacogjék oly nagyon. Ilyenkor szoktam rájönni, hogy bár még el sem kezdtem az iskolát, lassan itt is a félév vége.

A levelek is lassan megszínesednek, majd miután megunták a vándorlást a színskálán, unalmukban lehullanak. Napos, hátmelengető délutánokon szoktam hallani, ahogy a házmester a fémfokú lombsöprűjével próbálja halomba gyűjteni ezeket az életunt jószágokat. Azt is szoktam hallani, amikor a legfelső emeletről lejönnek a gyerekek játszani. Amint meglátják a hívogató halmokat ellenállhatatlan vágyat éreznek arra, hogy nagy visítások közepette ugráljanak bele a puha dombocskákba.

Reggelre pedig - lám - a házmester kitekintve az ablakon azt látja, hogy az udvar tele van levéllel. Mintha mindez csak azért történne, hogy újra húzhassa a vasfogakat a betonon, és én ne tudjak tanulni.

De nem morog ő sem, és különösebben én sem haragszom. Ő rágyújt egy dalra, és mind hangosabban füttyöl, hogy ne hallja az éles karcoló hangot. Én pedig átmegyek egy másik szobába, vagy feltekerem a rádiót.

Talán azért nem berzenkedik egyikünk sem, mert mi is emlékszünk, milyen jó volt is ugrálni a levelek között. Hogy kísánkodott az emberrel egy-egy magasabb, formásabb, színesebb rakás. Szórtuk egymásra, mígnem már csak az orrunk hegye látszott ki, s mi magunk lettünk nevető-szuszogó halmok. Anyukánk sokat morgolódott, hogy fogja ő kiszedni ezt a sok koszt a kötött pulóverből és sálból, de a szidás után mindig mosolya kísérte a meleg kakaómat. Mert ő is - mint a házmester bácsi is - emlékszik még, hogy ő hogyan játszott a levelekkel. Anyukám túl van a negyvenen. A házmester bácsi talán a hatvanon is, mégis mindannyiunk közös emléke ez a játék, mint ahogyan megvoltak az ő koruk fülsértő házmesterei és aggódó anyukái is.

Októberben, úgy tűnik, mind belekapcsolódunk ebbe a sorba, a történelem újra és újra előkerülő darabjának szereposztásába.

A levelek pedig csak hullanak. Surrogásuk talán nevetés. Talán mind azért sarjadnak már tavasszal, hogy egyszer velünk játszhassanak. Októberben a levelek örülnek, a gyerekek is örülnek, és talán mindannyiunk elhomályosodott gyermekkora is örül egy picit. Még akkor is, ha már komoly felnőttek vagyunk.

Kinézek az ablakon, látom, hogy Dorka és Győző ismét lenn játszanak. Rátapasztom az orrom az üvegre, a konyhában anyukám kakaót melegít...