Idős, rozoga bácsi ül a sötét alagsori üzlet hátsó zugában.

Rég nem nyitották már rá az ajtót itt, a Ráday utcán, a bejárat feletti csengettyű hangját csak kora reggel és este hallja, amikor bezár, és ráhúzza a rácsot a boltra.
Bóbiskol. Úgysem jön be senki, és ha bejön, akkor sincs itt már mit ellopni.
Kincseit, értékes, szép, okos holmijait elvitték már gazdag üzletemberek, igényes dámák. Már a lim-lom van, régi foszlott rongybaba, giccses kerámia madár, törött szélű kancsó, régi korok megrágott göncei.
De hát mit tehet, ez is ez övé, hát árulja. Ez volt az élete. Ebből nevelte fel a gyerekeit. De most a maradékot miért nem viszi el senki?

Sűrűn gondol vissza azokra a régi szép napokra. Amikor a mostani pislákoló izzó helyén még fényes csillár világította be a csinos kis üzletet. A polcok még mutatós elrendezésben ajánlották a finomabbnál finomabb árukat. Parfümöket, kristályvázákat, festményeket, értékes szobrokat. Ő pedig örült, hogy értékei kellenek, örült az elégedett vevőknek, piros papírba csomagolta az árut. Már csak ő maradt és néhány hasztalan kacat az egykori csillogó üzletből, ahova öröm volt betérni.
Az utcáról ma már alig venni észre a kis boltot, hiszen sötét a kirakat, mélyen is van. A kis bolt körül népszerű vendéglők és szép építésű bérházak foglalnak helyet. Az egyik ház kapualjából kijöttek a gyerekek játszani. "Hogy ámultak volna ezek a lurkók az én szép régi boltom kirakatán!" - gondolja az öreg, és félszemét lehunyva szendereg tovább.

Megszólal a csengő. Egy csíkos sálú kislány áll az ajtóban. Úgy látszik, legurult a labdája a lépcsőn, és így vette észre, hogy ez a helyiség nem üres. Esetlenül megáll középen, és szétnéz. Majd körbejár, és megnézi mind a rongybabát, a repedt dísztányért, a pókhálós lámpaernyőt, a műrózsa csokrot. Lassan sétál, látszik, hogy a szemében ez itt egy igazi kincsesbánya, sok játék. Megáll habozva az öreg boltos előtt.
- No, mi kellene neked? Nincs itt már semmi érték. Tudod mit? Nézz ki valamit, és csak vidd!
A kislány elkerekedett szemmel felnéz az öregre: - Nekem a bácsi kell.
Megfogja a kezét, és felvezeti a lépcsőn, fel az útra, ahol az őszi napsütésben játszanak a gyerekek.

A bácsit azóta nem látni a kicsi üzletben. A forgalom azonban nagyon megnőtt, és már minden arra járó ismeri a kis csengettyű hangját. Gyerekek játszanak lenn. Egyik nap kalózosat, másik nap óriásosat. A pókhálós lámpaernyőből királyi korona lett, a rongybabából királyné. Repedt dísztányér lett a hatalmas fa kalózhajó kormánya, a giccses kerámia madár a kapitány papagája, az árbockosáron pedig ott a zászló, egy csíkos zászló.
A bolt ajtaján ez áll: rögtön jövök.