Ha bedugul a sor a pénztárnál, ha elromlik a kávéautomata, vagy ha sokat késik a busz: ezek olyan helyzetek, amikor észrevétlen átcsúszunk a tisztes távolságtartás határain.

Örkény István egyperces novellái között van egy, az Információ, mely arról szól, hogy egy portás tizenegy éve ül a kapubejáratnál, egy kis tolóablak előtt. Mindössze kétfélét kérdeznek tőle.
- Hol vannak a Montex irodái?
Erre ő így válaszol:
- Az első emeleten balra.
A másik kérdés így szól:
- Hol található a Ruggyanta Hulladék Feldolgozó?
Amire ő így felel:
- Második emelet, jobbra a második ajtó.
Tizennégy éve sose tévedett, és mindenki megkapta tőle a kellő útbaigazítást. Egyszer azonban az történt, hogy egy hölgy föltette a szokásos kérdés egyikét.
- Kérem szépen, merre van a Montex?
Erre a portás kivételesen elnézett a messzeségbe, aztán így szólt:
- Mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe.

Van egy hallgatólagos megállapodás, mely szerint nagy életbölcsességeket átadni mások számára csak bizonyos helyeken és bizonyos időben illik. Ilyen hely például a katedra, a szószék, vagy a betegágy; ilyen helyzet egy iskolai évnyitó, ballagás, születésnap, névnap vagy kinevezés, esetleg valamilyen évforduló és a búcsú pillanata. Ha a nagy életbölcsesség nem ilyen körülmények között kerül továbbadásra, akkor valahogy furcsán érezzük magunkat. Zavarba jövünk, esetleg méltatlankodunk. Örkény novellájának felvilágosítást kérő hölgye is panaszt tett a portás ellen. Nyilván nem annak vaskos ateizmusáért, hanem azért, mert nem a megfelelő helyen és időben osztotta meg vele a portás az életbölcsességét.
A nagy életbölcsességek átadása esetenként olyan ünnepi pillanatokhoz kötődik, amikor egyébként is illik megajándékozni azt, aki életének egy jelentős fordulópontjához érkezett.

A régi archaikus társadalmakban az adakozás és a megbecsülés olyannyira öszetartozott, hogy csak annak lehetett becsülete a közösségben, aki rendre megosztotta javait másokkal. Észak-Amerika nyugati parti törzsei körében egy főnök csak akkor őrizhette meg rangját ha időnként szétosztotta vagyonát. Egy olyan főnökről, aki nem szokott ajándékozási ünnepet, úgynevezett potlecset tartani, azt mondták "rohadt pofája" volt. Képzelhetjük, mennyire adtak a szavára és mennyire őrízték meg életbölcsességeit.
De mindenesetre el kell gondolkodni azon, hogy a nagy szavak, erkölcsi szentenciák igazán csak ajándékozással együtt lehetnek emlékezetesek: a régiek még tudták ezt.

"Nagyobb boldogság adni, mint kapni."
Az Apostolok Cselekedeteiben (20,35b) idézi Pál apostol ezt a Jézustól származó mondatot.
Pál egy olyan jézusi mondatot hagyott ránk, amit az Evangéliumok nem örökítettek meg. Adni és kapni...
Hogy melyik a nagyobb boldogság, talán ez is fontos kérdés, de azt mindenképpen leszögezhetjük, hogy mindkettő jó dolog.

Az életben talán az egyik legnehezebb dolog, hogy eldöntsük: mit kell elfogadni és mit visszautasítani, valamint kinek kell adni és mennyit, és kinek nem. Marcel Mauss szociológusnak van egy írása: "Tanulmány az ajándékról". Ebben a következőket írja:
Az emberből a nyugati társadalmak csináltak nemrégiben "gazdasági állatot". De nem vagyunk még mindannyian efféle jószágok... Az ember nagyon-nagyon sokáig egészen más volt, csak nemrégiben lett belőle gép, számító gép... Szerencsére még elég távol vagyunk ettől az állandó és jeges haszonelvű számítgatástól... Hiszen mennyi olyan hajlamunknak teszünk eleget, melyek végcélja nem a hasznosság... A legjobb gazdálkodás módszerét sem az egyéni szükségletek számítgatásával fogjuk felfedezni. - Majd azt mondja: - Azt hiszem, még akkor is, amikor saját vagyonunkat akarjuk gyarapítani, miközben a legjobb könyvelő és jószágigazgató lesz belőlünk, valami másnak kell maradnunk, mint vegytiszta pénzembernek. Az egyéni célok otromba hajhászása nemcsak a közösség céljaira, békéjére, a munkaritmusra, az örömökre veszélyes, hanem magára az egyénre nézve is ártalmas... Nem kell messze keresni, milyen is a boldogság: Ott van a megteremtett békében, ott van a jó ütemű - hol közösen, hol egyedül végzett munkában, a felhalmozott, majd a nevelés tanította kölcsönös tisztelettel és nagylelkűséggel szétosztott gazdagságban.

"Nagyobb boldogság adni, mint kapni." Ez azt is jelentheti, hogy az adni vágyás tulajdonképpen mindig kényszerítőbb, mint a szükség. Jézus számára bizonyosan így volt. Sőt, minél erősebb valakiben az a vágy, hogy adjon; annál boldogabb ember. Dorothee Sölle szerint Jézus volt a történelem legboldogabb embere, éppen ezért tudott lemondani, és ezért nem kapaszkodott görcsösen semmibe, még az életbe sem. Még utolsó vacsoráján is adni akart, és amikor már nem tudott mit, akkor adta saját magát a kenyérben és a borban.
Az adásban és elfogadásban rejlenek az élet legszebb pillanatai. Ebben a viszonyban akar Isten is megmutatkozni, felismerhetővé, jelenlétében megtapasztalhatóvá válni: gondoljunk a karácsonyra...