Gyakran előfordul az a méltatlan helyzet, hogy a halott apa teste még ki sem hűlt, de a testvérek (valamint sógorok és sógornők) már annyira összevesztek azon, hogy kié lesz a "vikkendház" és az autó, hogy a temetés részleteit sem tudják megbeszélni egymással.

Jézus hasonló helyzetbe csöppent, amikor Jeruzsálembe vezető útján egyszer egy ember a testvérével való örökösödési vitájában a segítségét kérte.
Az embert látszólag sérelem érte, a testvére kitúrta őt az örökségből, és elkeseredésében Jézus közbenjárását próbálta kieszközölni. Gyötörte a tudat, hogy kitoltak vele, és nem tudta lélekben elengedni azt, amit nem önszántából adott oda, hanem elmartak tőle.
Ha Jézus tud segíteni a betegeken, gondolhatta, akkor egy igazságtalanság orvoslása mennyivel inkább megindítja majd a szívét! Ráadásul nem kell semmi mást tennie, csak nyilvánvaló tekintélyével odapirítani a zsugori testvérre, és ő majd megszeppenve méltányosabb viselkedést tanúsít.
Lukács számol be erről az esetről, amire valószínűleg azért emlékeztek az emberek, amikor Lukács Jézus életével kapcsolatos autentikus források után kutatott, mert a rabbi válasza minden jelenlévőt megdöbbentett. Az örökösödési viták az első században is nyilván gyakoriak voltak, ezért a tömeg minden bizonnyal odafigyelt, amikor az illető a családi szennyesét Jézus elé teregette.

A kisemmizett testvérnek azonban csalódnia kellett: Jézus nem állt mellé a vélt vagy valós igazságtalanság ügyében. Lehet, hogy Jézust is szíven ütötte az embert ért sérelem, elképzelhető, hogy korábban maga is átélt ilyen örökösödési vitát, mikor József, a család feje meghalt. Mivel Jézus volt az elsőszülött, az ő vállán volt a nagyobb felelősség, és nem biztos, hogy testvérei annakidején békésen vettek részt a hagyatéki eljárásban. Ismerte a családon és falun belüli intrikákat, tisztában volt az örökségek körüli huzavonákkal, tudta, hogy sok bosszantó igazságtalanság éri az embereket. Sőt, azt is tudta, mennyire fontos Izráel népében az örökség. Mózes részletes szabályozással igyekezett biztosítani, hogy senkit ne lehessen megfosztani örökségétől. És mégis, Jézust látszólag nem érdekelte, hogy a konfliktusban kinek volt igaza. Ehelyett három dolgot válaszolt. Ha Lukács összefoglalója mögé képzeljük a teljes beszédet, valami ilyesmi hangozhatott el:

- "Ember, ki tett engem bíróvá vagy osztóvá köztetek?" Én tanítani jöttem, és gyógyítani, és azért, hogy örök életet adjak. Nem dolgom, hogy hagyatéki eljárásokat felügyeljek. Ezt sem a te esetedben, sem más esetében nem fogom magamra vállalni. De hadd mondjak valamit, és szeretném, hogy ezt más is hallja:

- "Vigyázzatok és őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert ha bőségben él is valaki, életét akkor sem vagyona tartja meg." A testvéred valószínűleg helytelenül járt el. De vigyázz a szívedre te is. A problémád talán nem csak az, hogy igazságtalanság ért. Ha véletlenül te vagy az erő pozíciójában, biztos, hogy nem hasonlóképpen jársz el a testvéreddel, mint ahogy ő tett most veled? Nem ugyanabból a tévedésből indultok ki mindketten? Azt hiszitek, hogy az életeteket a vagyonnal tehetitek biztonságossá. Ő győzött, te viszont a testvéred iránti keserű haraggal próbálod apai örökségedből biztosítani a jövődet. Azt kérted, orvosoljam a téged ért igazságtalanságot, pedig talán a te szíved is beteg. Engedd meg, hogy elmondjak egy történetet. Figyeljetek, mindannyian!

- Egy gazdag ember egyszer jó évet zárt, sok eső volt abban az évben, a kártevők is elkerülték a terményt. Éppen az lett már a gondja, hogy hova takarítsa be a gabonát. Akkor úgy döntött, hogy új csűröket épít, felhalmozza a javait, és így a jövőjét is előre biztosítja. Képzeljétek el, ahogy munkájával elkészülve leült és azt mondta magának: "Ügyes voltam, megérdemlem a pihenést. Nincs most már semmire gondom. Mostantól csak élvezem az életet!" Na, ez az ember súlyos hibát követett el. Ostoba volt. Tudjátok, miért? Mert nem számolt Istennel! Isten ugyanis aznap este elkérte a lelkét. Az ember meghalt, és Teremtője elé került. Szerintetek kié lett az, amit hátrahagyott? Lehet, hogy a gyerekei veszekedtek az örökségen, mint ez az ember itt a testvérével. De számít ez már? Mit ér neki most a vagyon, amit felhalmozott?

És mit ér nektek is, ha megnyertek egy örökösödési vitát, de a lelketek elkárhozik? Hát nem az örök élet a nagyobb gazdagság? Nem az Isten szerinti gazdagság az igazi vagyon?
A kapzsi ember ezt felejti el. Azt hiszi, hogy a sáfárság az, ha földi javakat gyűjt és halmoz fel egyre nagyobb mennyiségben.
Én viszont azt mondom nektek: pocsék sáfár az, aki nem törődik a lelkével. Borzasztó felelőtlenség a lelkünket egy örökség miatt a harag prédájává tenni!

Már középiskolás koromban libabőrös lettem attól, amikor Jézus azt mondja: "Bolond, még ez éjjel elkérik tőled a lelkedet!"
Nulladik órám volt, olaszóra, mikor váratlanul beborult az ég, és olyan sötét lett, mint éjszaka, pedig akkor már órák óta felkelt a nap. Hirtelen az az érzés töltött be, hogy Jézus jön vissza. Mindjárt itt lesz. Mindjárt elkérik a lelkemet! Abban a percben minden átértékelődött bennem, negyedórára helyet cseréltek egymással a gondok, gyökeresen megváltozott az érdeklődésem. Pusztán a gondolattól, hogy Jézus jön vissza. Nem számított, hogy milyen órám lesz még aznap, az viszont igen, hogy békességben váltam-e el az öcsémtől és engedelmes voltam-e a reggel olvasott igének. Nem érdekelt, hogy milyen film lesz a tévében, de annak nagyon örültem, hogy karácsony előtt még meglátogattam a gyülekezetből azt a nénit, aki nem tudott eljárni az istentiszteletekre.
Átéreztem a súlyos felelősségemet, hogy Isten mennyi mindent bízott rám. Minden más értéktelennek, súlytalannak tűnt. Jó érzéssel gondoltam azokra a dolgokra, melyeket Istennek engedelmesen és jókedvvel tettem. Gombóc volt a torkomban az összes többi miatt. Tudtam, hogy ha Jézus tényleg most jön vissza, akkor csak az van, amim van, és azok közt túl sok az értéktelen kacat.
Mégis hálás voltam az ijedelemért. A vihar hamar elmúlt, de a lelkemben nem minden került vissza a régi helyére.
Akkor, ott, a lidércesen besötétedett teremben semmi nem tűnt volna röhejesebbnek, mint egy örökösödési vita.
Kár, hogy ritkán adatik meg ez az érzés. Jó, hogy nem múlt el nyomtalanul.