Látok olyan sokgyermekes édesanyát, aki egész életét a családjának szentelte és szenteli ma is. Szerényen és alázattal. Szolgált a családjának. És közben mindig mosoly ült az arcán.

Adott akkor is, amikor szinte semmijük nem volt. Soha nem ment üres kézzel sehova, és soha nem engedett el magától senkit anélkül, hogy valami saját készítésűt ne adott volna a kezébe.
Imádság nélkül sem engedett soha, senkit útjára. Mindig csodáltam, hogy nála minden idő alkalmas idő az imádságra. És - válogatás nélkül - minden ember felebarát, akivel oda tud járulni imádságban az Atya elé.
Ma már mély ráncok ülnek arcán és kezén. De azért ma is, ha megfogom azt a kezet, valami csodás érzés fog el.
Benne érzem azt a sok-sok szeretetet, amit olyan pazarlóan osztogatott egész életében.
És talán benne érzem azt a mennyei Atyát is, aki ennek az asszonynak a kezén keresztül osztogatta áldásait mindazoknak, akiket ez a két emberi kéz elért.

Láttam más példát is. Egy 27 éves asszonyt.
Második gyermekével volt várandós, mikor kiderült: leukémiás.
Mosolygósan, reményekkel teli nőként ismertem meg. Kórházi ágyon feküdt és borzasztóan hiányolt egy órát. Nemigen értettem elsőre, miért van rá olyan nagy szüksége, hisz a kórházban jól bejáratott rendje van mindennek, neki pedig most nem kell sietnie sehová. Október eleje volt. Nézett ki az elkülönítő szoba ablakán és a karácsonyi bevásárlásról beszélt. Hogy vajon minden meglesz-e időben? Nekem még úgy tűnt, fényévekre van a karácsony, őt viszont már sürgette valami...
Nevetve váltunk el, és mire legközelebb kerestem, már eszméletlenül feküdt. Napokon belül meghalt. Az ő példája tanított, hogyan kell sáfárkodnom az idővel.

És eszembe jut még valaki...
Egy másik fiatal nő, aki sokak szerint volt okos, tehetséges. Többen irigykedve nézték életét, sikereit... de ő maga soha nem értette, mit irigyelnek tőle.
Kívülről mindenki boldognak látta, csak ő maga tudta, hogy amolyan "élő fában halott fa". Mesélte, milyen gyakran jut eszébe az igevers: "Az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy..." Igen, halottnak érezte magát, pedig bírta az emberek szeretetét, elismerését, és bírta Isten ajándékait, kegyelmét és ígéreteit.
De ő nem hitt senkinek. Sokszor hallottam a szájából, amikor egykedvűen azt mondta: "nem ragaszkodom ehhez a földi élethez...". Ugyanakkor tele volt görcsökkel, félelmekkel, fájdalmakkal, amelyektől nem tudott szabadulni.

Aztán egy napon görcsbeszorult ujjai engedni kezdtek...
A történet(ed) végét rád bízom...