Mindössze néhány esztendős volt a fiam, amikor közelgő születésnapja előtt elibénk állt, s nagyhangon kijelentette:

- Holnap lesz autóm!
Elképedtünk. Nem sokkal azelőtt magyaráztuk meg neki, hogy nem kap születésnapjára pedálos autót, hiába is kéri, mert minden gyermekbicikliről leveri a húgait, ha olyan kedve van. Honnan lesz neki autója? Meg sem kérdezhettük tőle, mert jelentőségteljes közlése után rögtön kivonult a szobából. Vajon miféle gondolatok jönnek-mennek meglehetősen csavaros észjárású csepp fiam agyában?
Azután villant csak eszembe, vasárnap a templomban arról beszéltem nekik, miféle hatalma van az Istennek, s a neki elmondott, hittel teli imádságnak. Csak nem azt gondolja... - ébredtem az igazságra -, csak nem így akarja az autót megszerezni, mindenáron, ha mi, a szülei nemet mondtunk...
Később valamiért kimentem az udvarra. Észrevettem apró fiamat, benn, a padlásfeljárónál. Egyedül állt ott, keze összekulcsolva, a szeme csukva. Szája mozgását láttam csupán, hallani nem hallottam...

Mentem mindjárt az apjához. Jaj, Istenem, ez a gyerek hisz, imádkozik, lehet, hogy mégis meg kéne vennünk azt a pedálos autót! A hitélményért! De hát minden észérv ellene mond! És az, hogy hinni tudjon? Az mit ér? Apja is hajlott rá, félig-meddig én is, de valami mégis akadályozott, hogy lépjek. Hogy nem mi... Játszhatunk Mindenhatót a hitéért? Hisz most nem tőlünk kérte. Mi már eldöntöttük, és különben is... valahogy meg kell tanulnia, hogy nem minden imádság és kívánság teljesül...
Szóval nem kapott tőlünk másnap pedálos autót. Istentől sem...

Évekkel később, kamaszfiú korában meséltük el neki, milyen nehéz döntés volt ez nekünk, épp az imameghallgatás élményének lehetősége miatt. Hogy nem tettük...

- De hisz hiába vettetek volna nekem pedálos autót! - vallotta meg nevetve.
- Hogyhogy? - rökönyödtünk meg a szón.
- Én igazit kértem!
- Mit? - kérdeztük elképedve.
- Én igazi Renault-t kértem...

Advent van, újra advent. Négy vasárnap, négy gyertya figyelmeztet az érkezőre, az ünnepre. Szeretnénk emlékezetessé tenni, és gondban vagyunk, jövünk-megyünk, vásárolunk fűt-fát, kinek mekkora a pénztárcája, de szabad tudnunk, mindez csupán kísérője az igazi ajándéknak, amire emlékezünk, amit nem mi adunk, mely réges-rég megérkezett hozzánk... Megérkezhet hozzánk? A jászolban talált isteni gyermek? Nőhet szívünkben Megtartóvá? Lehet igazivá, vagy mese marad? Fiam egykor igazit akaró imádsága is arról szól, hogy a többet sóvárogjuk, az ennél is, meg annál is többet, mert ez sem elég, amaz sem, több, igazibb kell. Mi az a több? Mi lehet elég? Megéltük már, vagy csak tudjuk a lehetőséget, s magunkat áltatva, újra meg újra beszélünk róla?