Lekció: Máté evangéliuma 25: 14-30.
Textus: I. Korintusi levél 4: 7.

"Hosszú idő múlva aztán megjött azoknak a szolgáknak az ura..."
Advent - a várakozás ideje. Várjuk mi is Urunkat, ahogy kétezer éve várták Őt.
Jézus Krisztus példázata szerint volt egy jómódú ember, akinek nagy vagyona volt, és nem csupán szolgája, hanem szolgái is voltak. Ez a gazdag ember hosszú útra készült, és mielőtt elindult volna, valami szokatlant tett, olyat, amilyet mi, emberek nemigen tennénk: mielőtt elindult volna, mindent, amit összegyűjtött, rábízta a szolgáira. Nem rokonainak, nem barátainak, nem befektetőknek adta át a vagyonát, hanem a szolgáinak.
Jól ismerte őket. Tudta, hogy közülük melyik mire képes, és egyiküknek sem akart erejét meghaladó feladatot adni, csak éppen olyat, amellyel meg tud birkózni. Maga elé hívatta szolgáit, aztán elkezdte az osztogatást. Az elsőnek öt tálentumot, azaz csaknem két és fél mázsa aranyat adott át. A másodiknak két tálentumot, azaz csaknem egy mázsa aranyat adott, a harmadik pedig "csak" egy tálentumot, azaz fél mázsa aranyat kapott. Mi, akik ma élünk és hallunk az elképesztő kincsekről, egyszeriben másként, kiszámíthatóan látjuk a példázatot. A gazda igaz, hogy többet és kevesebbet adott, de mindhárom szolgájára óriási vagyont bízott. És bizony azt is megtehette volna, hogy semmit sem bíz rájuk.
Tovább követve a példázatot: a történet szerint hosszú idő múlva megjött, visszatért a gazda. A hosszú idő azt jelenti, hogy volt idő gondolkozni, cselekedni, volt idő a tévedést helyrehozni. A gazda visszatért, és számadást tartott. Az öt tálentum tízre változott, és a szolga megkapta jutalmát, a dicséretet. A két tálentum négyre változott, és az a szolga is megkapta jutalmát, dicséretét. Ám az a szolga, aki egy tálentumot kapott, csupán ugyanannyit, egyet adott vissza. Csak annyit mutatott fel, amennyit hosszú idővel előtte kapott. Se többet, se kevesebbet. A jól ismert mesében, a Pinokkióban a Dzsepettó mester által faragott fabábu életre kelt, és elindult megismerni a világot. A mesebeli Pinokkió pénzét a rossz barátok tanácsára - annak reményében, hogy az, mint a fa, kihajt és újabb pénzeket terem - elásta. Ám ravasz barátai még azon az estén kiásták, és így becsapták a butácska fabábut. Őneki nemhogy nem termett a pénzfa, de mindene odalett.
A harmadik szolga is elásta tálentumát. Ő is dolgozott vele - hiszen gödröt ásni, abba beletenni fél mázsányi aranyat és azt betemetni munka volt, talán még fárasztóbb is, mint elvinni egy pénzváltóhoz, és egy bizonylat megírása után nála hagyni. De a gazda, az Isten tálentumaival nem mindegy, hogy hogyan munkálkodunk. Jézus példázata az Isten jelenvaló és eljövendő uralmát meséli el nekünk, mai szolgáinak. Szolgáknak, akiket a gazda - az Isten olyan jól ismer, akiknek életét több vagy kevesebb adománnyal, tálentumokkal, kincsekkel áldotta meg, és akiknek szintén megígérte, visszatér, hogy számadást tartson.
Mi a baj hát velünk, emberekkel? Velünk, Isten mai szolgáival? Az, hogy többre vágyók vagyunk. Az, hogy mi az egy tálentumot szintén kevésnek találjuk. Kevésnek csak azért, mert látunk olyanokat, olyan embertársakat, szolgatársakat, akiknek több van, mert több adatott. Kétszer, ötször, százszor, vagy ezerszer is több mint nekünk. Nézzük a televízió képernyőjéhez láncolt tekintetünkkel azokat, akik nálunk földi kincsekben mérve kiszámolhatatlanul többet kaptak, és vágyunk mi is a mesés gazdagság után, ami nem a mienk.
Az egyik hittankönyvben található egy érdekes történet, amelyik még a mai sokat akaró fiatalokat is elgondolkoztathatja. Gergely bácsiról szól, aki egy gyülekezetnek a tagja. Sokat dolgozó, törekvő, templomba keveset járó ember, aki mindig meg tudja magyarázni, hogy éppen miért nem ért rá templomba elmenni. Kell a pénz, kell az autó, kell az, ami a szomszédnak már megvan. Ami neki van, de nekem még nincs. Amikor a gyülekezet tagjai elutaznak egy gyermekotthonba, ahová adományokat gyűjtöttek, Gergely bácsi is velük megy, segít elvinni az adományokat az autójával. Tréfálkozva, vidáman mennek. Amikor odaérnek: testi és szellemi fogyatékos gyermekekkel találkoznak. Furcsa, soha nem hallott emberi hangok. Hiába beszélnek hozzájuk - nem értik. Egyetlen nyelvet beszélnek: a szeretet nyelvét. Ha megsimogatják őket - öröm gyúl ki a szemükben. Gergely bácsit is átöleli egy fogyatékos fiúcska, aki beszélni is tud, és megkérdezi: Hozzám jöttél? Mit hoztál? Hogy hívnak téged? Segítenek, aztán hazafelé indulnak. Csendben, gondolataikba mélyedve. Gergely bácsi törte meg a csendet: Többre vágytam, most látom, hogy ha semmim nem lenne, csak az, hogy egészségesen hazamehetek szeretteimhez, akkor sem lehetnék eléggé hálás az Úrnak. Az életem az én igazi gazdagságom.
Mid van, amit nem kaptál? Pál apostol ezt kérdezi meg éppen attól a korintusi gyülekezettől, akik a leginkább szenvedtek a többet látás és többre vágyás állandó kísértésétől, a gazdag kereskedővárosban, Korintusban élve. Az életünk nem más, mint az Istentől kapott drága kincs. Mit oda nem adnánk érte! Mit oda nem adtak az emberek Leningrád ostrománál az éhségtől szenvedve egyetlen krumpliért, azért a néhány órával több életért! Bizony, az ember az életéért mindent odaad.
Nem kapunk egyformán, de az Isten minden embert, minden életet értékesnek tart. Kinek testi erőt, kinek bölcsességet, kinek türelmet, kinek jóságot vagy szeretetet, többet vagy kevesebbet, de adott az Isten. Nem elég megtartanod azt, amit kaptál - gyűjtened kell hozzá! Aki az Istentől az életébe ajándékozott jókat nem használja, nem kamatoztatja, hanem elássa, elrejti embertársai elől, az eltékozolja az Isten ajándékát. Hányszor tekintünk mi, emberek ma is a többre! Hányszor fogadkozunk: ha majd nyerek a lottón, akkor mennyi sok jót fogok belőle adni mások javára! Ha mindig csak erre tekintünk, akkor olyanokká leszünk, mint az az "egytálentumos" ember, aki arra néz, amije még nincs, és nem arra, hogy amije már megvan, hogy abból mennyit adhatna, mennyit segíthetne.
A gazda hosszú idő múlva hazatért. A hosszú idő még ma is tart. Ma még kiáshatjuk, még előáshatjuk azt, amit tegnap még kevésnek gondoltunk, hogy adjunk belőle másoknak, és így az Istentől kapott jóságunk, tudásunk, és szeretetünk kétszeresen és háromszorosan térjen vissza hozzánk, és térjen vissza egykor majd ahhoz az Istenhez, aki beleplántálta életünkbe - a mi gazdánkhoz, Urunkhoz, Istenünkhöz.
Ámen