Sáfárság, ajándékok, tálentumok... Ezek olyan szavak, amelyeket kevesen használnak a keresztény világon kívül. Nem is csoda, hiszen magunk is hajlamosak vagyunk csupán spirituális, egyházi értelemmel felruházni őket, elválasztani a világtól: tehetség vs. tálentum, képesség vs. lelki ajándék, hit vs. tudomány. A kettő két külön világba tartozik. És nem is nagyon lehet használni őket a saját birodalmukon kívül. Talán még ellenségei is egymásnak... Emlékszem, mielőtt a teológiára jöttem, megosztottam hasonló kétségeimet nagyapámmal, aki lelkész volt. Ő mondott valamit, amire mindig emlékezni fogok:

"Márió, a hit ellentéte nem a tudás... hanem a hitetlenség."

Tavaly, talán először, igazán megértettem, hogy mire gondolhatott. Egy tanévet ugyanis az angliai Oxfordban tölthettem, ahol apologetikával, vagyis a keresztény hit igazsága melletti érvekkel, védelmével és annak továbbadásával (evangelizációval) foglalkoztam.
Oxford varázslatos hely. Nemcsak szép és patinás, de egy olyan fúzió helyszíne is, amire nagy szükség lenne mindenhol: a hit és gondolkodás fúziójára. A világ egyik legrégibb és legerősebb egyetemén olyan személyekkel találkozhattam, akik szakterületükön a legjobbak, szellemi óriások, amolyan tudományos hollywoodi sztárok - és ezek közül többen hívő keresztények. (Persze korántsem mindenki az! Itt rója a bicikliutakat pl. Richard Dawkins is. Kétszer volt szerencsém összeakadni vele.)
Sokan kérdezték, hogy mi volt a legnagyobb haszna annak, hogy kint voltam, hogy apologetikát és evangelizációt tanulhattam. Több dolog mellett azt szoktam kiemelni, hogy magabiztosságot nyertem az evangéliumban. Hiszen ha még itt, a tudomány fellegvárában is megáll a hit, akkor a kettő közötti ellentét tényleg mítosz kell, hogy legyen.

De nem csak azért vagyok most jobban biztos az evangélium igazságában, mert okos emberek szintén azok benne. Az egyéves kurzus alatt széles körben olvashattam és írhattam olyan nehéz kérdésekről, amelyek figyelmen kívül hagyják azt a bizonyos határvonalat "hitbeli" és "világi" dolgok között, és amelyektől - talán éppen ezért - félni szoktunk, nehogy megzavarják a hitünket. Azonban ahogy elmélyedtem bennük, rendre arra az eredményre jutottam, hogy a kereszténység megáll - az ész világában is, nem csak a hitében. Rájöttem, hogy a tudásom, az Isten-adta racionalitásom nem a hitem ellen, hanem a hitem kezére dolgozik. Hiszen mindkettő egy forrásból ered: a Teremtőtől.

Most pedig, hogy itthon vagyok, igyekszem hasznosítani és átadni azt a tudást, amit odakint kaptam: tovább forgatni a tálentumot.
Átadni a nem hívőknek, hogy lássák, a megtérés nem egyenlő az intellektuális öngyilkossággal.
S átadni a már hívőknek is, hogy mi, keresztények ne féljünk használni az agyunkat, és bízzunk abban, hogy a Krisztus ismerete megáll minden támadással szemben. Az apologetika jó eszköz arra, hogy mindkét irányból lerontsa ezt a képzeletbeli választóvonalat a két világ között.
Sáfárság ez? Azt hiszem.