Egyik ismerősöm nemrégiben arról mesélt nekem, hogy könyvírásra készül. Több mint öt évig élt Kubában, és most, noha már évek óta újra itthon él, egyszer csak úgy döntött, megírja, mi mindent élt meg azokban az években.
„Tudod, emlékezni akarok...és felejteni." -  mondta.

Szavai elgondolkodtattak, valóban, milyen nagy szükségünk van mindkettőre: emlékezésre és a felejtésre egyaránt.

De mi van akkor, ha valaki nem képes valamelyikre a kettő közül?

Alekszandr Romanovics Lurijának, a neves orosz neurológus-pszichiáternek számtalan amnéziában szenvedő páciense volt. Ám közöttük (vagy mellettük) volt egy betege, aki nem az emlékezetkieséstől szenvedett, hanem épp ellenkezőleg: hipermnéziás, vagyis túlemlékező volt. Ez az ember hiánytalanul visszaemlékezett mindenre, amiről csak értesült, amit megtanult vagy átélt, s mindent korlátlan ideig meg is őrzött az emlékezetében. Vagyis képtelen volt felejteni.
De létezik példa arra is, amikor valaki gyakorlatilag mindent felejt. Egy ilyen példát mutat be sok-sok humorral, ám a betegség komolyságát is átérezhetően  „Az 50 első randi" c. film.

A főszereplő lány egy baleset következményeként nap mint nap gyakorlatilag újrakezdi az életét. Minden nap tiszta lappal indulni... Hát nem ez a legjobb dolog a világon?? - fogalmazódott meg bennem először a kérdés, amikor láttam a filmet.
És rövid gondolkodás után kész volt a válaszom is: nem bizony! Mert igenis szükségünk van az emlékeinkre.
Bár kétségtelenül vannak dolgok, vannak napok, (sőt talán akadnak olyan emberek is), amelyeket (és akiket) szívesen felejtenénk el, de azért az emlékezet és az emlékezés mégiscsak kivételes dolog.
Nekem épp az okoz gondot, hogy sokszor nem tudok visszaemlékezni olyan történésekre sem, amelyekre pedig nagyon szeretnék. Halványul halottaim arcképe, akiket soha nem szeretnék elfelejteni. A felejtés tehát néha kifejezetten rémisztő tud lenni.
Ugyanakkor ott a másik oldal: milyen jó is felejteni bántást, sérelmeket, vádaskodást, fájdalmakat, kellemetlenségeket.
Képesnek lenni a felejtésre: az egyik legnagyobb áldása életünknek.
Mindezeket végiggondolva újra csak rácsodálkozhatunk: az emberi elme valóban egészen különleges alkotás. Ahogyan az Alkotóról ezt olvashatjuk a Szentírásban, hogy: „én terólad el nem feledkezem"(Ézs. 49:15), máshol meg azt: „vétkeidre többé nem emlékezem" (Ézs.43:25) . Isten maga is emlékezik és felejt. Emlékezik, mert számon tart, mert kedves, értékes, különleges vagyok számára. És felejt: mert szeret, és szeretetéből megbocsájt, és amit megbocsájt, azt elfelejti. Értem felejt.

Uram, köszönöm Neked, hogy van kikre és mire emlékeznem: hogy adtál nekem kedves embereket, hogy életem során annyi mindennel megajándékoztál.

De kérlek Téged, hadd legyek képes a felejtésre is. Taníts engem hozzád hasonlóan elfelejteni azt, amit már egyszer megbocsájtottam. Köszönöm, hogy tudhatom: nem hiába kérlek, mert te az vagy, aki számon tartasz, aki meghallgatsz, aki rólam el nem feledkezel. Ámen.