Minden alkalomnak van szépsége, s lehet meghittsége is. Ilyenkor, az adventi időszakban ez különösen is érezhető. Miért is ne várna valami különöset az ember egy ilyen alkalomtól? Talán ki-ki meg is kaphatja azt, amit vár. Aztán elmúlik az alkalom, csak a várakozás, a vágyakozás, a sóvárgás marad. Mire? Egy újabb alkalomra. Tényleg, mit vár az ember valamitől, ami a jövőben van? Azt, hogy ott, akkor majd jó lesz? Ha sms-t küldenénk az alkalom előtt és után egy szerettünknek, akkor nagyjából így szólhatna: „már régóta alig várom..."; a végén pedig: „kár, hogy már vége van, remélem, hogy..." Ez ráadásul egy olyan sms lett volna, amely arról számol be, hogy az ember azt, kapta, amit várt, s nem csalódott. De a nem csalódás is vajon lényegében végül is nem csalódás-e?

Ezt a cikket most egy kórházi ágyon írom. Remek alkalom ez is. Egész nap lustálkodhatok, olvashatok, önvizsgálatot tarthatok, így itt is egész napom imádság lehet. Számomra is érdekes, hogy nincs bennem az érzés, hogy „mikor mehetek már haza?". Nem mintha otthon nem lenne jó. Ám mélyen belül érzem: „itthon vagyok" - itt is, otthon is.

Amikor az elme elhiteti az emberrel, hogy a majd lesz a jó, akkor a most, a jelen akadállyá, feszültség forrásává válik. Szobatársam itt, a kórházban egyfolytában panaszkodik, s észrevesz sok mindent, ami táplálhatja kritikus hozzáállását. Tegnap várta a feleségét, s az érkezéséig tartó időt panaszkodással töltötte. Amikor megérkezett az asszony, akkor már olyan ingerült volt, hogy megsértette a nőt, aki erre otthagyta őt, s rögtön hazament. Ma a hazamenetelt várja, s közben csak panaszkodik s panaszkodik. Milyen alkalom lesz az? Mit visz magával oda is?

Ezeket a kérdéseket magunknak is fel lehet tennünk. Az advent eljött. Sok lelki alkalomra is mehetünk. Észrevesszük-e azonban azt is, hogy minden pillanat lelki alkalom, vagy más szóval: az ALKALOM? Csodálatos az, amikor az ember ráhangolódhat Isten országának hullámhosszára - annak frekvenciája a szeretet, az öröm, a békesség, ami mindig csak most fogható. Majd az alkalmon is így lesz ez. Ha majd az lesz a most ALKALMA, akkor jó lesz ott lenni. Ám a mindenkori jelenben figyeljünk oda, hogy ne hasonlítsuk a majdani „most"-ot a mostanihoz. Ha komolyan vesszük, hogy minden pillanat az ALKALOM, akkor az egyes alkalmak, istentisztelet, gyülekezeti összejövetel bármely formája áldás lesz. De figyeljünk oda, hogyan viszonyul a mindenkori jelen ALKALMA a jövő bármely alkalmához. Hamis elvárás az, amikor a jelen minden áldást magában foglaló ALKALMÁT megtagadjuk egy jövőbeli lehetséges alkalom miatt. Akkor a sok tagadás nyomán az éppen aktuálissá váló adventi, karácsonyi gyülekezeti alkalom nehezen lehet ALKALOMMÁ. Hiszen a sok tagadás nehezen fordul át mély odaadássá, igenléssé. A korábban összegyűjtött feszültség megmérgezi a legemelkedettebb, legihletettebb alkalmakat is.

A lényeg tehát, hogy figyeljünk oda a mindenkori viszonyulásunkra azzal szemben, ami éppen van. Lehet a tudatos odaadás, annak teljes megélése, ami éppen soron jön az Isten tiszteletének, szeretetének mindig aktuális ALKALMA. Ha ez így van, akkor áldott lesz minden gyülekezeti alkalom. Ha sok hívő emberben van ez így, akkor annak hatalmas átalakító, felszabadító ereje kiárad azokra is, akik csak „bizonyos" alkalmaktól vártak-várnak sokat az életük során. Akkor az alkalom a szüntelenül jelen levő ALKALOMRA fog rámutatni, s az éberség kulcsára hívja fel a megszokás, a szundikálás bénító bilincsét viselő emberek figyelmét. Az ALKALOM hát itt van: „Íme az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem..." (Jelenések könyve 3, 20.).

ALKALMAS a MOST éppen számodra?