Mi is az alkalmas idő? Mitől alkalmas és mire?

Van valami elrendeltsége ennek? Így Kálvin születésének évfordulója kapcsán a predestináció, az isteni gondviselés is új értelmezéssel kerülhetnek elő gondolatainkban. Hiszen a 139.zsoltár így nyilatkozik: „Könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük..." (16.v.)

Polcz Alaine írja életének egyik utolsó gondolataként: „Partitúra van. Valaki előre megírta, mi csak lejátsszuk, amit megértünk belőle."

Attól alkalmas valamire az idő, mert Valaki azt arra teremtette, arra formálta, arra rendelte?

Akkor egészen egyszerűen fogalmazva - „csak" be kell tölteni, amire való és minden rendben. Az alkalmas idő - életté válik.

De - sajnos vagy nem - nem tudjuk, hogy melyik idő mire alkalmas. Belekerülünk a helyzetekbe, vagy magunk szervezünk helyzeteket, s közben találgatjuk, vajon arra alkalmas-e, amit szerettünk volna, vagy valami egészen más, fontos dolog történik közben? Honnan tudnánk ezt kitalálni?

A Prédikátor könyvének harmadik fejezete igen mélyen meséli el az élet eseménysorát, s felvillantja a nehéz és a csodálatos történéseket egyaránt: „Megvan az ideje a gyásznak és megvan az ideje a táncnak..." (4.v.)

Ezek konkrét dolgok, a temetés és esküvő szertartásai, közösségi megélései, amelyek hozzátartoznak emberlétünk rendjéhez. De mit jelent, hogy „megvan az ideje"? Van egy történelmi pillanat, van egy összjáték, amelyben egyszer csak előjönnek a tervezett dolgok?

A gyász, még ha valaki készült is rá, megrendítően váratlan - valami véget ér, elérhetetlen távolságba kerül. A szomorúság, a veszteség, a halál félelemmel tölt el minket, nem szeretnénk megélni. De mégis muszáj, mert eljön ennek is az ideje.

De mitől jön el? Ki dönti el? Minden lázad bennünk, mert szeretnénk kézben tartani az eseményeket, s ezzel mi akarjuk elönteni, hogy mi mikor lenne jó - mintha ettől jobb lenne. Aki maga vet véget életének, nem nyer méltóbb befejezést attól, hogy ő tartja kezében... Sőt, fájó, kínzó kérdések sorát indítja el, s azt érezzük: mind veszítettünk, mert „nem volt meg" az ideje...

Az ókori görögök és rómaiak emberi méltóságuk csúcsának tartották, hogy valaki maga dönthette el: hogyan és mikor kíván távozni az élők sorából. S ma is vannak ennek a gondolatnak támogatói, de vajon csak arról az emberről van szó ebben a helyzetben? Nem egy hatalmas szövevény részeként élünk, amelyben együtt mozgunk, együtt érzünk más emberekkel? Ahol az életnek és a halálnak messze nem csupán személyre szabott „ideje"van?

Nekem ez a három szó "megvan az ideje", azt jelenti: Valaki tud felőlem, s az ő kezében van az időm. Nem káosz van, s nem is csupán véletlenek. Nem olyan emberek irányítják az eseményeket, akik képtelenek kiszámítani tetteik következményeit! A három szó azt jelenti, hogy szabadság van, de rend is van. Ahogy a nagy filozófus mondta: „A szabadság a felismert szükségszerűség". Csak nem ilyen végzetszerűen, hanem atyai gondoskodással.
Mert kapcsolatban lehetek azzal, aki a kezében tartja időmet. Aki nekem alkalmakat ad tettekre, gondolatokat érlel bennem, s örül, ha rátalálok arra, ami nekem is a legjobb egy-egy helyzetben „mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a cselekvést, az ő tetszésének megfelelően."
(Fil 2,13)

Aki a jelen megélésével tanít, vezet, céljait megérteti velem, látást ad, elhelyezi a látható világot a láthatatlan világ nagy összefüggéseibe.

„Ahogyan van szemünk, hogy lássunk, van fülünk, hogy halljunk, van szívünk, hogy az időt megérezzük."
(Michael Ende:Momo)