Adventi meditáció T. S. Eliot Négy kvartett című költeménye alapján

Holtpontján a forgó világnak. Se test, se testetlen,
Sem oda, sem vissza; a holtponton, ott a tánc,
De se megállás, se mozgás. És ne mondjátok, hogy
állandóság,
Hol múlt és jövő találkozik. S mozgás oda vagy
vissza,

Se felszállás, se leszállás. E pont, a holtpont híján
Nem volna tánc, pedig nincs más, csak a tánc.
Csak azt mondhatom, ott voltunk, de nem
mondhatom, hogy hol.
És nem mondhatom, hogy meddig, mert az
megjelölné az időben.

T. S. Eliot, a huszadik század egyik nagy megtérője írta e titokzatos sorokat Négy kvartett című hatalmas összegző költeményében. Tekinthetjük adventi versnek, hiszen nagy és központi témája Isten belépése az időbe - a testet öltés által. Mert ez a legnagyobb kérdése az időbe zárt embernek: hogyan tapasztalhatja meg, ő, a perclény, Istent, aki az örök jelenben lakik?

Két alapvető módon tapasztalja az ember az időt. Az egyik a „forgás", a „forgó világ". Őszre ősz, tavaszra tavasz következik. A természet óriási körforgásában az ember is csak egy parányi szereplő. Evés meg ivás. Trágya és temető. Párosodik, eszik-iszik, meghal, rothadó húsa táplálja a földet, a földből sarjadó kukoricát lelegeli az állat, az állat táplálja az embert, és a kör kezdődik előlről. A természetközeli, falusi emberek időélménye ez. A modern városi ember ezzel szemben úgy él, mintha nyílegyenes, előre lefektetett sínpályán robogna. A teleszemetelt, rosszul megvilágított londoni földalatti az emberélet szimbolikus terepévé válik. mozog a világ / Mohóságban, ércútjain / Múlt időnek és jövő időnek. A mohóság szó arra utal, hogy az idő ércútjaira kényszerített ember képtelen a jelenben tartózkodni. Mohó vágyai, elégedetlensége arra készteti, hogy mindegyre a múltból és a múltban elkövetett tettei következményei elől meneküljön és a jövő után sóvárogjon. Mindig valahonnét valahová tart, épp ezért soha nincsen sehol.

Kétféle bezártság: monoton ismétlődés, nyomasztó rendszeresség az egyik, a rohanó idővel való szorongó, sóvárgó sodródás a másik. Hogyan törhet be a transzcendens, az Isten akár az egyik, akár a másik fajta bezártságba? Ami az elsőt illeti, a természet ritmusával való azonosulás, a nagy egészbe való beleilleszkedés is lehet egyfajta spirituális tapasztalat. Ám a keresztény szellemű Négy kvartett számára ez kevés! Az örökkévaló látogatása, megmutatkozása inkább megzavarja a természet rutinját, kívülről, felülről tör be az időbe. A versben ez mindig nagyon jelentős látomásos pillanat, valami hétköznapinak az átlényegülése - például amikor a kiszáradt cementmedence hirtelen napfényből lett vízzel telítve, / s a lótusz halkan, halkan felmagaslott, / S a felszín csillogott a fény szivéből. Az isteni, a transzcendens hirtelen megnyilatkozását szimbolizálja továbbá egy-egy meglepő, az adott évszakban váratlan és ezért titokzatos hangulatú időjárási jelenség. Az idén ősszel volt alkalmunk megtapasztalni a novemberi napsütés, különös fényeit: Mihez fog a késő november / A tavaszi gerjedelemmel... Az utolsó kvartett a téli napsütést egyenesen a pünkösdi lánghoz hasonlítja, éppen azért, mert nem természetes, nem a körforgás része:

A rövid napfény fellobbantja a jeget, a tavacskák,
árkok tetején
Szélcsöndes hidegben, amely heve a szívnek,
És visszaveri víztükörben
A szikrázást, mely vakít a kora délutánban.
S a rőzsetűznél vagy szenelőnél hevesebb izzás
Szítja a tompa szellemet: nem a szél, de a pünkösdi láng
Az év sötét idejében.

A modern ember (és hozzáteszem, nagyon sok hívő vagy vallásos ember) sínre tett életéből azért hiányzik az istentapasztalat, mert mindenestől horizontális síkon játszódik: Se felszállás, se leszállás. Vagyis hiányzik belőle a mélység és a magasság. Nem tapasztal nagy örömet, nagy szépséget, de nagy mélységet, nagy sötétséget sem. Olyan az élete, mint a londoni metróállomás: szürkeség, félhomály van benne: se napvilág / mely a formát fénylő nyugovásba mártja / tűnő szépséggé fordítja az árnyat / s gördülve állandóságot sugall / Sem sötétség, mely tisztítja a lelket... Ezért a vers arra hív, hogy szálljunk le a robogó metróról, hagyjuk oda a félhomály világát. A horizontális életutat keresztbeszeli a költeményben a spirituális út függőleges vonala. Ha e vonal mentén indulunk útnak, akár felfelé, akár lefelé, kiéleződik valóságérzékelésünk. Ez a két út a misztikus hagyományból ismert via affirmativa és via negativa: a fény és a sötétség, a teljesség és az üresség útja. Istent meg lehet tapasztalni a szépség és a bőség teljességében: jelen van a természetben, az emberi szerelemben, egy jóízű ételben. A versben e tapasztalat szimbóluma Dante nyomán a rózsa és a rózsakert. Ugyanakkor a komoly istenkereső életben kialakul az a meggyőződés is, hogy Isten nem lehet azonos mindezekkel a dolgokkal. Hogy ki ő valójában, akkor tapasztalhatom meg, ha teljesen megüresítem magam, vagy ha mindent elvesznek tőlem. Ez a negatív út, a lelki halál, a lélek sötét éjszakájának megtapasztalása:

Szóltam lelkemnek: csöndben légy és várakozz
reménytelen,
Mert a remény rosszat remélne; szeretet nélkül
várakozz,
Mert a szeretet rosszul szeretne;
Gondolat nélkül várakozz, mert nem vagy még kész a gondolatra:
Akkor a sötétség lesz a fény s lesz majd a csönd a tánc.

Az utolsó idézett sor adja az egész költemény kulcsát. Mit jelenthet az, hogy „a sötétség lesz a fény"? A bűnben vergődő emberért, az idő foglyáért maga Isten jött el: testet öltött és meghalt azért, hogy mi élhessünk. Halálakor sötétség borította el a földet, de paradox módon ez a nagy sötétség egyben a legnagyobb világosság, hiszen a sötétség pillanata egyben gyógyulásunk, megváltásunk pillanata is. Ő a „sebesült sebész", a „haldokló orvos". A műtét fájdalmas („éles, gyógyító művészet"), de az életre vezet. „A tűz és a rózsa egy": a szenvedésbe, Isten megtisztító tüzében belebocsátkozva az ember átéli, hogy a kínzó, gyötrő tűz mélyén rózsakert rejtőzik. A két út valójában egy: a sötétség, a szenvedés világosság és gyógyulás, az alászállás valójában felemelkedés. És ez a két út, amely valójában egy út, egyetlen pontba fut össze: ez az a csöndes pont (holt pont; az eredetiben still point), ahol a horizontális és vertikális sík metszi egymást: ahol Isten belépett az időbe. Egyszerre Isten és egyszerre ember, egyszerre van az időben és az időn túl. Mozdulatlan és ő maga a mozgás, ő a végtelen csönd és a mindenséget betöltő szó. A forgó kerékben a középpont, a kerékagy forog is és nem is, egyszerre van nyugalmi állapotban és mégis ő maga a mozgás. Csöndes, mozdulatlan pont, mégis tánc, a mindenséget átjáró tánc.

Advent idején, a rövidülő napok és a sötét, csöndes éjszakák idején, már-már egy évszázad távolából szól a reménység hangja felénk, egy olyan költő reménysége, aki mindenki másnál irgalmatlanabbul ábrázolta a modern világ poklát. Akkor a sötétség lesz a fény s lesz majd a csönd a tánc.

Csak siessünk, itt, most, mindig --
A teljes egyszerűség állapota
(Ára nem kisebb mindenünknél)
És minden jóra fordul és
A dolgok minden módja jóra fordul,
Ha a lángnyelvek összehajlanak
A tűznyaláb koszorújában,
És egy lesz a tűz meg a rózsa.

(Vas István fordítása)

Quick now, here, now, always
A condition of complete simplicity
(Costing not less than everything)
And all shall be well and
All manner of thing shall be well
When the tongues of flames are in-folded
Into the crowned knot of fire
And the fire and the rose are one.