Pár hete alkalmam volt tanúja lenni, hogy milyen hatalmas viharokat váltott ki a svájci társadalomban egy népszavazás.
Két héten át 100-nál több, különböző hátterű, életfelfogású emberrel találkoztam Svájcban, s kezdeményezésem nélkül szinte minden alkalommal előkerült az aktuális népszavazás kérdése: a minaretek építésének betiltását követelő referendum (Svájcban több mint 400000 az iszlámhoz valamilyen módon kötődő ember él), mely végül is a többség támogatását elnyerte a liberális szabadságjogokat messzemenően támogató társadalomban.
Ha a tévé be volt kapcsolva ott, ahová mentem, akkor nagy volt az esélye annak, hogy ezzel kapcsolatos politikai műsort néztek a háziak. Az egyik este egy fórum jellegű vitaműsort követtek figyelemmel a házigazdák, amikor hazaérkeztem aznapi programjaimról. Pártpolitikusok, szakértők és mohamedán vallású emberek vettek részt az adásban. Érdeklődéssel hallgattam a beszélgetést, majd egy kis időre befogtam a fülemet, hogy ne halljak semmit, csak a képeket néztem. Iszonyatos feszültségről árulkodott csaknem minden arc. Csakúgy, mint azoké, akik az adást nézték. Tanúja voltam valaminek, ami azért volt lehetséges, mivel „külső szemlélőként" érzelmi bevonódás nélkül figyelhettem az eseményeket. Azután ismét engedtem, hogy a szavak eljussanak a fülemig. A hozzászólók mondanivalója többnyire megmaradt a racionális síkon, ám ahogyan mondták, az egészen másról tanúskodott. A „szakmai kérdések" tárgyalása leginkább a reformáció korabeli teológiai hitcsatákra emlékeztetett engem. A szavak tulajdonképpen nem is voltak lényegesek. Az érzelmek, az indulatok önmagukban tanúskodtak arról, ami az emberekben belül amúgy ott rejtőzött. Érezhető volt a félelem, a bizonytalanság, a keserűség, a hatalomvágy, valamint az agresszió számos árnyalata. Valami mélyről felszínre tört, s ennek tanúja lehettem.

Egyik nap aztán feltettem magamnak a kérdést: „Vajon mi történne akkor, ha a saját jövőmet, biztonságomat, kultúrámat egzisztenciálisan érintő kérdésről lenne most szó?" Akkor nem süllyednék-e bele valamelyik lövészárokba? Akkor mi tükröződne belőlem? Akkor Kiről-miről tanúskodna az életem? A szavak számos alkalommal tanúskodnak valamiről, ami gyakran szöges ellentétben áll azzal, ami a szívben, az érzelmekben, indulatokban rejtőzik. Társadalmainkban alapos képzést, gyakorlatot kapunk arra nézve, hogy miképpen rejtsük el a bennünk lapuló érzést, s fedjük el szavakkal, melyek egészen más látszatot keltenek. Ez többnyire sikerül is. Olykor azonban nem. Különösen akkor nem, amikor személy szerint egész lényünkben érintettek vagyunk valamiben. Senkinek sem tiszte közülünk, hogy valakit is elmarasztaljon a szavak és gyakorlat kettészakadása miatt. Erre is szabadságunk van, még akkor is, ha ez hatalmas fájdalmakhoz vezet. Jó volt tanúja lenni a svájci reakcióknak, s jó volt tanúja lenni egyszer annak is, amikor rajtakaptam magam azon, hogy érvelek valami mellett, mintha én is érintve lennék a dologban. Jó volt látni saját lövészárkomat, s egyúttal kívül is lenni azon. Később beugrott egy kép olyan eseményről is, ahol egy átfogóbb nézőpontból láthattam elmém azonosulását egy szűkös nézőponttal. Nagyobb fiaim (Dávid 9, Peti 7) már régóta panaszkodtak arról, hogy osztályaikban már majd mindenki látta a Csillagok Háborúja című filmsorozatot. Én pedig eddig kitartottam a „később nézzük meg" számukra igen szűkös és fájdalmas nézőpontja mellett. Aztán egyszer csak észrevettem, hogy Dávid egyre keserűbb lesz, miközben én az „ő javát" munkálom. Ekkor a tágabb krisztusi látás (a Tanú) észrevette a háttérben bennem megbúvó félelmet, hogy mi lesz velük, ha ... .

Én akartam hát megóvni őket azoktól a rossz érzésektől, amelyekkel a sok tiltás miatt a film nélkül is tele volt már a szívük. A háttérben pedig láthatatlanul az én személyes félelmem rejtőzködött. A bennük levő keserűség, eltávolodás, bezárkózás sokkal nagyobb kárt jelentett, mint maguk a néha félelmetes filmbéli képek.

Tanúja voltam ekkor a bennem levő félelemnek. Így történhetett, hogy megadtam magam a bátorság útjának, amely messze űzte a félelmeket. Tegnapelőtt megnéztük együtt az első részt. Tegnap a másodikat. Dávid fiam aztán éjjel háromkor bekönyörögte magát mellém az ágyba. Még semmit sem aludt akkor. Maga kérte, hogy ma ne nézzük meg a harmadik részt. Majd egyszer máskor. Viszont a bizalom növekedett Benne. Bennem is. A féltésen keresztül csak a félelem, a bizalmatlanság nőtt. Mindez úgy kezdődött, hogy tanúja voltam valaminek - nem csak a Dávidot „fenyegető filmnek", hanem egyúttal saját félelmeimnek is. Svájcban egyszerűbb volt tanúnak lenni, de a családban le tudtam mérni azt, hogy milyen ereje is van ennek. Tanúnak lenni jó, ez a létünk alapja. Ha ebből élünk, s érzékelünk, akkor lehetséges az, hogy életünk gyakorlata is Krisztusról tanúskodik, hogy tetteink, életfolytatásunk, döntéseink mögött a Szabadság, a Bizalom, a Szeretet rejtőzik. Isten Lelke bennünk maga a Tanú.

A minaretek építési tilalmán, s a Csillagok Háborúján keresztül
Általa lehetett nekem is eljutni a Bennem rejtőző Tanú szabadságáig, egzisztenciális valóságáig.
A lényegi kérdés ez: tanúja vagyok-e annak, hogy miről tanúskodik az életem?