Egyetemes imahét van-, mondták a kollegák. Kezdő tanárként egy egyházi iskolában... nyögve, de rászánta magát, hogy ha lehet, minden egyes alkalmat végigül a héten. Elindult hát az állandósuló hóesésben. Minden kezdet nehéz... és áldozatos, de hátha itt kapcsolatokat köthet, és a kollegáinál is szerez egy jó pontot.

Végigballagott hát azon az egy utcán, ami maga a város centruma volt. A villanypóznákra erősített világító díszekre már több centiméter hó rakódott, az alól igyekeztek átsütni egy kicsinykét. Elment a magastornyú sárga templom mellett és jobbra bement a Kálvin teremnek hívott épületbe. Furcsa volt. Nem érződött rajta, hogy ez egy istentiszteleti hely. Olyan terem, mint egy házasságkötő terem, vagy akár egy azok közül, amiben immár két hónapja tanít- átlagosan nyomasztó.

Egyetemes Imahét- mondták. Minden este más egyházé az alkalom, bár itt lesz mindegyik, lesz katolikus, evangélikus, baptista istentisztelet is, sőt a helyi zsidóság is tart egy alkalmat. Idegen neki itt minden egyaránt, a hely, az arcok, a szertartás is, legyen az bármelyik felekezeté. De hát... ha itt akar új életet kezdeni...

Az előtérben letette a kabátját és a kalapját, mint a többiek, nem kis kétkedéssel afelől, hogy meg lesz-e még mire kijön érte. De elaltatta gyanakvó természetét: mindenki más is ide tette.

A széksorok között igyekszik jó hátra menni, nem túl közel lenni, még valamit elvét, vagy butaságot tesz, ki tudja, mit kell itt egyáltalán csinálni. Zavartan foglal helyet, a helyenként mosolygó, helyenként fürkésző tekintetek közepette. Az igazgató biccentéssel jelzi, hogy észlelete. Megtalálja az ideális helyet: leghátul a bal szélen. Ott aztán senki sem fogja őt figyelni. Bejön a maradék kinn ácsorgó, élükön egy fekete ruhás emberrel, és becsukják maguk mögött az ajtót. „Kegyelem Néktek és békesség..."

„na kezdődik" gondolta magában, és összefonta két karját maga előtt. Az úton átfagyott lábait kinyújtotta az előtte lévő szék alá. Aztán észbe kapott: pont így szokott ülni az óráján az a végzős zsivány akit néha úgy szájon kapna... Ezért felült peckesen, és igyekezett először csak úgy tenni, mintha figyelne. Aztán elkapott egy pár mondatot, és már figyelt is nem csak mímelte.

„Az Úrral lehet új életet kezdeni, sőt Jézussal lehet csak igazán újat kezdeni. Kérdezzük meg Nikodémussal, hogy hogyan lehet újjá születni!"

Újjá születni micsoda marhaság. Újjászületni... pedig azt szeretne csak ő is.

Úgy érezte, mintha tompán szédülne, pedig nem szédült. Csak mintha körülötte változott volna meg minden. „hogyan lehet újjá születni?" Nem látta már az előtte és körülötte ülőket. Mindenki elhomályosult, kiesett a látókörből, azt se merte volna biztosra venni, hogy ott voltak valaha. Csak azt a hangot látta, aki elöl beszél. Élesebben, mint ahogy eddig láthatta. Érezte hogy a terem keretei valahogy szétmállanak, sem a padló nem az a szikár kemény talaj már, amin bejött ide, sem a plafon nem az az erős fal, amelyik felfelé lezárná a helyiséget. Megnyílik az ég. Már nincsen körülötte senki, egyedül áll (pedig ül) egy fényes nyílással szemben, ami a mennyezeten támadt, és hallja, látja, érzi a hangot. „Hogyan lehet újjá születni?" És csak áll kitéve magát ennek a hangnak, számolva azzal, hogy akár most azonnal meg is halhat ennek a fénynek ennek a hatalomnak a súlya alatt. De nem is volna hova menekülni, állja a fényt, állja a hangot, és valahogy csüng is rajta.

„Mondom tehát, és tanúsítom az Úr nevében, hogy többé nem élhettek úgy, ahogyan a pogányok élnek hiábavaló gondolkodásuk szerint... Vessétek le a régi élet szerint való ó embert, aki csalárd és gonosz kívánságok miatt megromlott; újuljatok meg lelketekben és elmétekben, öltsétek fel az új embert, aki Isten tetszése szerint valóságos igazságban és szentségben teremtetett."

Csüng a hangon. Áll ebben a révületben, kicsit kétségeskedve, hogy valami hatalom, vagy a saját elmezavara győzedelmeskedik-e rajta épp. Egészen elveszítette már magát, amikor elhangzik egy „Ámen!", és a felálló emberek zaja visszahúzta a terembe. Elfehéredve, darabos mozgással botorkál ki a sok ember között. Megtalálja a kabátot, a kalapot, magára ölti és elmegy.

Másnap Zsuzsika néni az iskola hűséges takarítója és portása épp felmosott a második emeleti folyosón, amikor kivágódtak a tizedikes diákok történelem óráról. Nagy hahotázásukkal pillanatok alatt betöltötték a folyosót. Valami nagy téma lehet, pukkadozó fejek bújnak kifelé az ajtón - látványosan a tanár elől menekülve. „Zsuzsika a Főtörzs meghibbant!" „Ja, megártott neki a francia forradalom." „Azt mondta, azért nem büntet ma, mert ő fölöltözött és mostmár új." Megmoshatná kicsit a fejét a Főtörzsnek, mert így elmarad a forradalom. Talán kapott egy pár új zoknit, annak ez a nagy örvendezése..."

A lárma lassan odébb hömpölyög, a kacaj egy másik termet ostromol épp.

Zsuzsika néni csak hallgat, és szemét levetve sikál tovább.
Kicsit közelebb húzódik az ajtóhoz- úgyis, ott is föl akar, föl kell mosni.
Amikor kilép az Újonc szelíden, rámosolyog:
Nem is láttam hogy maga is ott volt tegnap, de hallom a gyerekektől.
Ugye jön ma is?