Tudjuk, hogy sokan - régen és ma éppúgy - nem Jézus tanítása szerint, az ő normái szerint élnek. Elutasítják, nem kívánnak azonosulni vele.
Mit gondoljon róluk az, aki viszont - szerényen és csendesen - azért próbálna Jézus követésében járni? Hogyan gondolkodjon azokról, akik vele ellentétben nem így élnek és gondolkodnak?
Meglepő módon János Evangéliumában Jézus azt mondja: azokat, akik nem hisznek az Ő tanításának, azokat nem Ő fogja megítélni: „Ne gondoljátok, hogy én foglak vádolni benneteket az Atyánál. Van, aki vádol benneteket: Mózes, akiben ti reménykedtek." Jn 5,45

Tehát ha az írástudókat Mózes fogja vádolni az Atyánál, akkor elmondhatjuk azt, hogy mindazok, akik nem Jézus ítéletében reménykednek, azok majd az általuk helyesnek tartott, vagy hirdetett eszmék szerint fognak megítéltetni.
Ha esetleg felmerül most valakiben, hogy ez túl könnyű mérce, akkor hadd mondjak egy példát.

Gyermekkoromat végigkísérték Marx, Engels, Lenin portréi. Ott díszelegtek az iskola folyosóján, apám munkahelyének folyosóin, lobogtatták őket hatalmas méretben, hordozták őket, mint ikonokat egy ortodox körmenetben a május 1-jei felvonulásokon. Ha fel kellene idéznem a vonásaikat, nem kellene nagyon megerőltetnem magam. Sokáig úgy élt bennem Marx személyének képe, mint aki a munkásosztály érdekeinek önfeláldozó képviselője, aki eszméiért sok meghurcoltatáson ment keresztül. Nemrég megjelent egy oxfordi történésznek, Paul Johnson-nak egy könyve „Értelmiségiek" címmel, melyben egy külön fejezetet szentel Marxnak. Másfél évtizeddel a rendszerváltás után azt hiszem mindenkinek joga van tudni, hogy ki volt Karl Marx valójában és mennyire követte, vagy valósította meg saját életében azokat az elveket, eszméket, melyeket felállított. Az egyik meglepő tény, hogy soha egyetlen gyárba, bányába vagy másféle ipari munkahelyre nem tette be a lábát. Aztán határozott ellenszenvet tanúsított az olyan öntudatos munkásokkal szemben, akik ismerték az ipari munkakörülményeket. Amikor Engelsszel megalakították a Kommunisták Szövetségét, majd az Internacionálét, gondoskodott róla, hogy a munkások közül való szocialisták ne kerüljenek fontos pozícióba. Ha belegondolunk abba, hogy a marxizmus tudományos rangra emelkedett a szocialista országokban, egyetemeken lennie kellett ilyen tanszékeknek, ennek megítéléséhez tudnunk kell, hogy forrásait, melyekre műveiben hivatkozott, rendre meghamisította, olyan eseményekre hivatkozott, melyeknek a kronológiáját átírta, évtizedekkel korábbi eseményeket úgy állított be, mintha akkor történtek volna. Legfőbb hivatkozásai az úgynevezett „Kékkönyvek" voltak, az akkori világ statisztikai kiadványai. A helyszínen sosem tudakozódott. Ám politikai riválisairól és ellenségeiről módszeresen gyűjtött adatokat, nyomozott utánuk és az összegyűjtött adatokat habozás nélkül eljuttatta a rendőrségre. De minden képzeletet felülmúl családi élete: az még hagyján, hogy úgy élt, mint egy dzsentri és hogy büszke volt felesége skót nemesi származására. A tekintélyes örökségek és hozomány ellenére gyorsan elverték minden pénzüket, és zálogházba adták még a családi ezüstöt is, és csak Engels nagyvonalú segítsége emelte ki őket a nyomorból, hogy aztán a barát pénzéből London egyik elegáns negyedébe költözzenek, ahol Marx a burzsoák szokásos életét élte: The Times-t olvasott és még az egyik presbiteriánus gyülekezet egyházközségi tanácsába is beválasztatta magát.

Jenny, a felesége, a házasságkötéskor magával hozott egy afféle gyerekek körüli mindenest, Helen Demuth-ot. Teljes ellátást kapott, de semmit sem fizettek neki. Ez a nő Marx egyéni kizsákmányolásának legbizarrabb példája. Ez a cseléd egészen haláláig a Marx családnál maradt, és soha egy pennyt nem kapott. De emellett a család legsötétebb időszakában ez a nő Marx szeretője lett és teherbe is esett. A megszületett fiúért Marx nem volt hajlandó vállalni a felelősséget. Az anya nem engedte, hogy árvaházba adják, ahogy Marx szerette volna, ehelyett kiharcolta, hogy egy munkáscsalád gondjaira bízzák. Később pedig megengedték neki, hogy időnként eljöjjön a házukba, de a főbejáratot nem használhatta, és csak a konyhában lehetett együtt édesanyjával. Marx rettegett attól, hogy a közvélemény tudomására jut, hogy ennek a fiúnak ő az apja, és ez aláássa tekintélyét, ezért rábeszélte Engelst, ismerje el ő saját fiának ezt az úgynevezett Freddy-t. A balek barát erre is ráállt. Marx ezzel a fiával, aki valóban igazi munkásként, proletárként nőtt fel, és géplakatos lett, egyetlenegyszer találkozott csupán: a konyhai hátsó lépcsőn egyszer összefutottak. Ennyi volt mindössze Marx kapcsolata a proletariátussal.

Példákat arra, hogy nagy tanítómesterek miként tagadták meg saját tanításukat, nyilván még sokat mondhatnánk. Azért választottam pont Marx példáját, mert az ő tanítása és annak következményei több mint fél évszázadra meghatározták a mi országunknak és népünknek is a sorsát. Leszámolva minden illúzióval szembe kell nézni azzal, hogyan hazudtolta meg ő maga azt, amit hirdetett.

Innen nézve talán már sokkal elfogadhatóbbnak tűnik egy olyan isteni igazságszolgáltatásban hinni, amelyik mindenkitől csak azt kéri számon, amit ő maga hirdetett és vallott. Csak azt, vajon saját elveihez hű volt-e, vagy sem. Csak azt, hogy ha magáénak tekintett egy tanrendszert, egy vallást, mennyire volt következetes hozzá, vagy éppen mennyiben köpte arcul saját - hirdetett és elvállalt - meggyőződését.