Hiteles halál: ez lehetne talán a mottója annak a pernek, Szókratész perének, amelyről Platón is ír egyik dialógusában. Lehetne persze az is a célom, hogy a történelmi hitelesség jegyében valamiféleképpen megpróbáljam rekonstruálni a szókratészi pert - már amennyire ez lehetséges, de most nem erről szeretnék beszélni. Nem is arról, hogy milyen párhuzamok vonhatóak a két peres eljárás között, ha Jézus és Szókratész halálát szeretnénk összevetni. Sokkal inkább annak fontosságára szeretném a hangsúlyt helyezni, hogy... de ez derüljön ki később.

Szókratész sohasem írt, mégis, jelentősége senki számára nem kérdéses. Perében három vádat hoznak fel ellene. Az első szerint: „vétkezik Szókratész és áthágja a törvényt, mert föld alatti dolgokat és égi jelenségeket kutat, a silány ügyet jónak tünteti fel és másokat is erre tanít". A második vádpont szerint a nevezett filozófus „..nem hisz azokban az istenekben, akikben a város, hanem más, új daimonok működésében". A harmadik vádpont pedig a fiatalok megrontása volt. Nem szeretnék mély elemzésekbe fogni azzal kapcsolatban, hogy elméletében mely pontokon érhető tetten mindaz, amire ráfoghatóak a vádpontokban összeszedett rágalmak. Annyi bizonyos, hogy filozófiai gondolkodása és módszerei adtak okot - még ha felszínesen is - a vádpontokra, de ezek az okok minden racionálisan gondolkodó számára pillanatok alatt kámforként tűntek volna el, mint félreértelmezett gondolatok, amelyek hamis vádakhoz vezettek.

Ehelyett inkább arra mutatok rá, hogy amellett, hogy a fentebb említettekben is lehetett fogódzót keresni a vádaskodóknak, az igazi okok politikaiak voltak, hiszen Szókratész nagyon sok esetben egyfajta erkölcsi tükröt állított országa vezetői elé, amelyben megláttatta, hogy alapvetően nem bölcs emberek, és mint ilyenek, nem alkalmasak a polisz vezetésére.

Az athéni törvények értelmében Szókratész maga védte magát. Védekezése során azonban elsősorban arra helyezte a hangsúlyt, hogy felmutatva a vádpontok elégtelen alapját, a vádaskodás igazi okaira, azaz régebbre visszanyúló rágalmakra irányítsa a figyelmet. Védekezésében gyakran hivatkozott az erényre, az erényes életre, ami filozófiájának középpontjában állt. Az erényes élet pedig egyben olyan öntudatos élet is, amely nagy örömöt okoz az embernek. Ennek fényében pedig igaz az, hogy aki ismeri a jót, az rossz ember nem lehet. Miután pedig bizonyította, hogy ő a vádpontokban ellene felhozottakat nem követte el - olyan valaki tehát, aki ismeri a jót -, bíráira hagyta a döntést. Az első szavazás eredménye az lett, hogy a bírák csekély többséggel bűnösnek kiáltották ki. Miután ez megtörtént, következhetett a büntetés kiszabása, ahol Szókratésznek lehetősége lett volna arra, hogy a büntetés enyhítését kérje, de ezt elutasította. Azért nem fogadta el a kínálkozó lehetőséget, mert a haláltól nem félt, sőt azt gondolta, hogy vagy hosszú álom következik a halál után, vagy túlvilági élet, ahol filozofálgatásait ugyanúgy folytatni tudja; és nem utolsósorban, az is nyugalmat adhatott neki, hogy úgy képzelte, hogy jó emberrel sem életében, sem halálában rossz nem történhet. Útban a halálos ítélet végrehajtásához híressé vált mondatával búcsúzott: „Én halni indulok, ti élni; de hogy kettőnk közül melyik megy jobb sors elé, az mindenki előtt rejtve van, kivéve az istent." Ez pedig nem jelent mást, mint, hogy még a halála előtti pillanataiban is némi iróniával feltette a kérdést bíráinak: mivel nehezebb megküzdeni: a halállal, vagy az igazság meggyalázásával?

Szókratész törvények iránti tisztelete, saját filozófiájába vetett hite egyaránt ott volt életének végénél is. Maga a tény, ahogy minden történt, tanúskodik Szókratész mellett. Aki elolvasta mindezt, és még mindig nem unta el magát, néhány kellemetlen(kedő) kérdést is kap. Nem azért, mert minden vágyam a kellemetlenkedés, hanem azért, mert az eddigiek kívánják meg ezeket a kérdéseket. A filozófia és a filozófiát művelő életének mennyire szükséges velejárója a konzisztencia? Mennyire fontos, hogy a mi gondolataink, elveink, és tetteink egymással összhangban legyenek? És vajon mennyire sikerült megértenünk mindebből, hogy tényleg: egy ideig az a Jani, aki üt, de később már az, aki állja... mert van, hogy ez tanúskodik mellettünk...

Bizonyos értelemben hasonló eset Dietrich Bonhoeffer, német evangélikus teológus élete is, hiszen a náci Németország ideológiájával szembeni ellenállása börtönbüntetéshez vezetett, majd röviddel a felszabadulás előtt pedig halálához. Az általa írt könyveket olvasva szintén arra a következtetésre juthatunk, hogy élete beteljesítője, megjelenítője és igazolása gondolatainak. Arról meg vagyok győződve, hogy, ha élete másként alakul, akkor ez nem szükségszerűen mond ellent gondolatainak, ahogy arról is, hogy gondolatainak milyenségét az igazság mércéjével mérve lehet legjobban mérni, nem pedig életének helyességével vagy helytelenségével. Ezzel együtt is igaz azonban, hogy az ő esetében is igaz, hogy élete segíti hitelességének elfogadását és elismerését.

Pedig ha ma élne közöttünk bármelyikük is, és egy hasonlóan nehéz, adott esetben kétértelmű helyzet állna elő, akkor hezitálnánk azzal kapcsolatban, hogy meg kell-e halniuk vagy sem. Talán kérdéses lenne a számunkra az, hogy tényleg ez lenne-e az egyetlen helyes út. Ha pedig az apánkról vagy az anyánkról lenne szó, akkor még inkább felmerülnének bennünk ezek a kérdések. Az azonban biztos, hogy azzal, hogy vállalták a halált, még akkor is, ha könnyen megszabadulhattak volna ennek a fenevadnak a torkából, nem tették. Vesztettek, hogy nyerjenek. És sokan vannak, akik azt hitték, hogy nyertek, és egy életen át hordozták a veszteség terhét...

Nem csupán két történelmi példát szerettem volna megmutatni, amelyekből akár tanulhatunk is, hanem az volt a célom, hogy megmutassam: a kívülállók ítélete nem mindig azonos az igazsággal. Van, hogy a könnyebb út a nehezebb, és a nehezebb a könnyebb. Ahogy apám is szokta volt mondogatni: az olcsó mindig drága, hiszen egy minőségi termék megvásárlása - még ha adott esetben nem tudunk is olyan mennyiséget vásárolni - jobb, mint, ha olcsóbbat vásárolnánk, mert a minősége miatt megéri. A vágyott dolgok nem biztos, hogy jót hoznak, és a nem vágyottak pedig nem mindig jelentenek rosszat. Sokszor ezek a nem-vágyott és nem-akart események és történések teszik fel a pontot az i-re vagy ébresztenek rá korábbi rossz döntéseinkre.

Ha mindezt végiggondoljuk, talán meglátjuk, hogy a dolgokat érdemes a visszájára fordítanunk ahhoz, hogy helyesebben és jobban tudjuk értékelni azokat. A hitelesség és a boldog élet reményében.