„Hozzá hű leszek, vele megelégszem, vele szentül élek, vele tűrök, vele szenvedek, és őt sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában, holtomiglan vagy holtáiglan, hűtlenül el nem hagyom."

„Hozzá hű leszek, vele megelégszem..."

Norbi és Kriszta volt a gyülekezetben az álompár. Kettejüknek három diploma, rendezett anyagiak, négy csodaszép gyerek, aktív gyülekezeti élet - olajozottan működött náluk minden, legalább is látszatra.

„Norbi velejéig gyakorlatias ember - meséli Kriszta -, azt hiszem, éppen ezért szerettem bele. Hogy mindent olyan strammul el tud intézni. Mindig is azt mondta, hogy én álomvilágban élek, s fel nem tudta fogni, hogyan lehet kimerülni attól, hogy egész nap „csak beszélgetek" a pszichológiai rendelésen a gyerekekkel. Nem voltak nagy vitáink, vagy veszekedéseink. Kívülről minden tökéletesnek tűnt. Csak Norbit egyszerűen nem érdekelte a munkám, s később úgy éreztem az életem sem. De elfogadtam, és olyannak szerettem, amilyen. Eszembe sem jutott, hogy ez lehetne másként is. Egészen addig, amíg egy szakmai konferencián nem találkoztam valakivel, aki... Pont olyan volt, mint én. Érzékeny, finom, értette  nem csak a szavaimat, hanem ki nem mondott gondolataimat is. Teljesen összezavarodtam. Azt sem tudtam igazán felfogni,  hogy ilyesmi velem megeshet. Hiszen én a férjemet szeretem! Neki teremtett az Isten, az ő jobbik fele vagyok! Akkor ez most hogyan lehetséges? Másfél évig tartó válságba került az életünk, a válás határáig sodródtunk, míg Norbival kölcsönösen megtanultuk megbecsülni egymást, tisztelni a másik értékeit."

„...vele szentül élek..."

Amikor Noémi és András megismerkedtek senki sem gondolta, hogy házasság lesz a dologból. Noémi sokgenerációs keresztyén családban nőtt fel, András viszont hírét sem hallotta a templomnak mindaddig, amíg Noémi el nem vitte.

„A szüleim, barátaim nem örültek ennek a házasságnak - mondja Noémi -, a kettős igától óvtak. Igazuk volt, a saját szemszögükből. Én viszont szerelmes voltam, és úgy éreztem, semmi sem lehetetlen. Az sem, hogy Andris hívő ember legyen."

Reménytelennek látszott a dolog, mert úgy tűnt, Andrásnak a munkája, a karrierje a legfontosabb. Hiába várta haza meleg vacsorával Noémi, András sokszor éjfélre érkezett meg, mert rendre napi 10-12 órákat dolgozott. A fiatalasszony megvárta mégis, mindig, minden este, mert ez volt a nap egyetlen pontja, amikor beszélgetni tudtak, s előkerülhetett  a Biblia is. És Andrásban lassan megérlelődött a felismerés, hogy van valami, ami fontosabb, mint a pénz, a karrier, a szakmai előrejutás. Hogy van olyan szeretet, ami hosszútűrő, ami mindent képes elhordozni.  S hogy ez a szeretet nem Noémié, nem a sajátja, hanem felülről való.

„...vele tűrök, vele szenvedek, és őt sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában, holtomiglan vagy holtáiglan, hűtlenül el nem hagyom."

Amikor kimondjuk a „holtomiglan"-t, nem tudhatjuk, Isten mennyi közös időt rendel nekünk. Van, akinek néhány év, másoknak néhány évtized adatik meg. A hosszú élet, s vele a hosszú házasság Isten ajándéka. Dobos Károly és Ágoston Ilona házassága mondhatni végigívelt az egész huszadik századon. Életük nem lehetett másmilyen, mint amit a kor kimért akkoriban a hívő emberekre: háború, üldöztetés, kitelepítés. Ám Dobos Károly és felesége Istenbe fogódzva mindenütt tudott új életet teremteni. Nem estek kétségbe, amikor Ili néni gyakorta egyedül maradt Pesten a négy gyerekkel, mert Isten a Református KIE utazó titkárának hívta el a férjét, hogy járja a falvakat, s ifjúsági gyülekezetek sokaságát hívja létre. Tették a dolgukat a Fasori gyülekezetben a háború előtt, alatt és után is, mit sem törődve azzal, hogy a különböző színű diktatúrák halállal fenyegetik a lélekmentő munkát. Együtt kapaszkodtak Istenbe a kitelepítés idején is, amikor a Kiskunság homoksivatagjában építettek templomot az ötvenes évek közepén, majd amikor Pestre kerülve perbe fogták az idős lelkészt. S amikor már mindketten közel jártak a századik évhez, még mindig nem tették le a szolgálatot: a Lepramisszió munkáját irányították teljes odaadással.

Károly bácsiék komolyan vették a házassági fogadalmat. S egy másikat is: a konfirmációit. Így lehetett akármilyen idő vagy kor, kéz a kézben álltak Isten előtt, szívük nyitott maradt az üzeneteire.  Nem is tudták talán, de ezzel adtak példát a következő nemzedékeknek haláluk órájáig.