Daniel Stein, Krisztus tanúja
Ljudmila Ulickaja regényéről 
(Magvető, 2009, ford. Goretity József).

És akkor tárult föl előttem, hogy Isten együtt volt a szenvedőkkel.
Isten csakis a szenvedőkkel lehet, és sohasem a gyilkosokkal.
Istent velük együtt gyilkolták. A zsidókkal együtt szenvedő Isten volt az én Istenem. (223. oldal)

A „tanú", a „tanúság" szavak jelentése és jelentősége többszörösen felvetődik Ljudmila Ulickaja Daniel Stein, a tolmács című új regénye kapcsán. Daniel Stein lengyel zsidó fiatalember zsidóüldözés idején németnek tetteti magát, a helyi Gestapo-tiszt tolmácsa lesz, náci egyenruhát visel, és e különös, bizarr színjáték segítségével többszáz zsidót ment ki az emszki gettóból. Lelepleződése után egy katolikus zárdában, nővérnek öltözve húzza meg magát, ahol ráébred, hogy Isten a szenvedőkkel van, és felismeri, hogy Jézus Krisztus a Messiás. Ezután Daniel karmelita szerzetes lesz, az izraeli Haifába költözik, ahol keresztény közösséget hoz létre és vezet halála napjáig, megszámlálhatatlanul sok emberre gyakorolva maradandó benyomást.

Nem tudom eltitkolni lelkesedésemet: ez egy nagyszerű, csodálatos regény, kivételes regény. Hívő vagy vallásos embereknek pedig legszívesebben kötelező olvasmánnyá tenném. Hogy miért? Hosszú lenne belemenni, miért van az, hogy a modern irodalomban szinte lehetetlenül nehézzé vált nem csupán a hittapasztalat vagy a szentség, vagy különösen valamilyen egyházhoz kötődő vallásgyakorlat pozitív ábrázolása, hanem az emberszeretet, a szimpla jóság ábrázolása is. Az erős, markáns „jó" ábrázolását vagy a mindent átjáró irónia nehezíti meg, vagy pedig, a huszadik század iszonyú traumáinak hatására, a művészi érzékenység gyakran a gonoszat, a rosszat, a minden értéket felrúgó hatalomvágyat látja világszervező erőnek, a jót pedig érthetetlennek, kivételesnek. Ilyen például Kertész Imre világlátása: regényei sötét, könyörtelen világot tárnak elénk, ahol itt-ott, elvétve nyílnak apró ablakok a világosság felé. Az egyik ilyen a Tanító úrról szóló történet a Kaddis egy meg nem született gyermekért című kisregényében, aki érthetetlen módon saját élete kockáztatásával ment meg másvalakit a koncentrációs táborban. Ez a Tanító Úr is tanú: tanúskodik valami másról. A jóság paradox jelenlétéről egy rossztól átjárt világban.

De hogy valaki egy teljes regényt egy ilyen alakra építsen fel? Egy jó ember, egy szent legyen a főszereplője? Ráadásul nemcsak a célból, hogy freudiánus, marxista, feminista vagy egyéb modorban végül ráhúzza a vizes lepedőt. Sőt, a főszereplő hite a modern érzékenység számára sokszorosan is elhiteltelenedett intézményes valláshoz, a katolikus egyházhoz kötődik. Elég volt az első világháború, nemhogy még a második és az egész huszadik század ahhoz, hogy az irodalomból kivesszenek az ilyen figurák: szinte lehetetlen őket hitelesen ábrázolni. Mivel a hívő emberek problémái, vívódásai mára szekularizálódott kultúránkban „rétegproblémává" váltak, egy hívő életút nem tipikus, a keresztény szemszög, már ahogy azt ma az egyházban általában értik, nem tudja megragadni az élet teljességét, nem tud egy olyan regényvilágot megteremteni, amely nem csak a maga kis rétegközösségéhez szól; az efféle próbálkozások leginkább szentimentális keresztény rétegregényhez vezethetnek. Vagy mégsem így van? A Daniel Stein olvasása után arra jutottam, a hit, a vallás, Isten, sőt Krisztus nem rétegprobléma: mi tesszük azzá! Krisztus igazi tanúi ma nagyon kevesen lehetnek, mert akkor már rengeteg remek regénynek kellett volna születni az ő főszereplésükkel (és nem hagiográfiákra, vallásos tinédzsereknek szánt didaktikus, lekerekített történetekre gondolok). Krisztus igazi tanúja fülig, nyakig benne él a mai világban, hordozza annak sötétségét, és e sötétség kellős közepén fénylik világossága. Ilyen Daniel Stein. Világossága nem valamiféle mesterséges és mesterkélt vallási fény. És Daniel Stein kell a világnak, kell az irodalomnak.

A kettőt - világot és irodalmat (valóságot és fikciót szakszerűbben szólva) - nem is igazán lehet kettéválasztani. Azt hiszem, ezt teszi legalább annyira „posztmodern" regénnyé Daniel Steint, mint az evangéliumokat. Ugyanis a legintenzívebb jó és a legintenzívebb rossz ábrázolásával a tárgyilagos, faktuális, tényfeltáró nyelv nem tud megbirkózni. A holokauszt számos tanúja szerint a kimondhatatlan és ábrázolhatatlan borzalomról szinte kizárólag a fikció, az irodalom nyelvén lehet beszélni, Ulickaja regényéből pedig az tűnik ki, hogy a jóság és a szentség ábrázolásával ugyanez a helyzet. Akárcsak az evangéliumokban: ezek egyenesen a földre jött Istenről próbálnak tanúskodni: mire mennének a mai történetírás elvárásaival, a tényszerűséggel, a dokumentációval? Ahogyan maga Krisztus lénye egyszerre a legteljesebben hétköznapi, faktuális, kézzel fogható és a legteljesebben elillanó misztérium, úgy keveredik az evangéliumi visszaemlékezésekben is a tény, a faktum és a képzelet. És így hiteles.

Valami ilyesmi történik Ulickaja regényében. Mert mindenekelőtt ez a regény maga is tanúskodás, az író tanúságtétele találkozásáról egy emberrel, akit a „való" életben Oswald illetve Daniel Rufeisennek hívtak. Mert tényleg létezett egy Daniel testvér, aki valóban véghezvitte a könyvben leírt elképesztő cselekedetek többségét (több életrajz is megjelent róla külföldön). Ulickaja érzékelte kisugárzását, ennek eredménye a könyv. Így ír találkozásukról: „Átutazóban voltam Moszkvában, úton Minszkbe. Leült a székbe, szandálba bújtatott lába alig ért le a földre. Nagyon barátságos volt, nagyon hétköznapi. És közben mégis éreztem, hogy valami történik - vagy a tetőt szedték le a fejünk fölül, vagy egy gömbvillám van a plafonon. Később megértettem - ez az ember Isten közelében élt, s ez a közellét oly erős volt, hogy mások is érzékelték." És az író úgy érezte, hogy amit az életrajzokban írnak, „kevés". És bár óriási időráfordítással elvégezte a szükséges kutatómunkát, tanúságtétel akkor lett belőle, amikor irodalommá formálta anyagát. Ahogy Krisztusról is alighanem „kevés" lett volna a modern értelemben vett tárgyilagos beszámoló. Éppen a „több" az, ami nem dokumentálható, ami nem adja meg magát a tárgyilagosan vizslató tekintetnek. A gömbvillám. A gömbvillám az, amit a képzelet tesz hozzá, enélkül azonban mit sem ér az egész. Amíg nincs gömbvillám a plafonon, nem tudjuk meg, kicsoda Daniel Stein, és kicsoda Krisztus.

Ulickaja, aki korábbi regényeiben a mindentudó, enyhén ironikus mesemondó narrátor póza mögé rejtezik, itt színre lép, és alázatosan besorolja magát a sok-sok, fiktív vagy valódi „tanú" közé. A könyv ugyanis csupa „dokumentumból" áll össze: történelmi személyek és kitalált szereplők leveleiből, hivatalos iratokból, magnókazettáról lejegyzett interjúkból, visszaemlékezésekből. Több tucat szereplő és több tucat színhely (Németország, Lengyelország, Fehér-Oroszország, Amerika, Izrael), s az idő-intervallum, amit a regény átfog, a huszadik század harmincas éveitől egészen az évezred utolsó évtizedéig terjed. A szempontok sokfélesége adja a tanúbizonyság hitelességét: a kaleidoszkópszerű szöveget az tartja egyben, hogy életének egy pontján minden szereplő (az Államokba emigrált művelt ateista orvostól kezdve a keleti ortodox vallási fanatikus házaspárig) érintkezik Daniel Steinnel és beszámol erről a találkozásról. Daniel testvér, aki életében számtalanszor választotta a nehezebbik utat, aki úgy döntött, hogy a vallási és faji erőszak és háborúskodás tűzfészkébe, Izraelbe költözik, aki a zsidó sorsot keresztényként, katolikus papként vállalta fel, végül szimbolikus Tolmáccsá magasztosodik, akinek a testében, személyében egy emberöltő rövid pillanatára megvalósul a pünkösdi egység. De csak addig, amíg él. Vagyis legyőzött ember? - kérdezi az író a regény végén. Hogy mit válaszol rá, ahhoz végig kell olvasni a könyvet. Mindenesetre álljon itt egy epizód válaszul:

Izraelben igen drága a föld, és ha valaki nem zsidó és nem is arab, a lehetetlenséggel határos tisztességesen eltemetni. Az egyik beszámolóban valaki csak úgy futólag megemlíti Izraelbe emigrált pravoszláv hitű orosz zsidó ismerősét, akinek idős édesanyját, egykori pópánét öt napon keresztül nem sikerült eltemetni, míg nem „egy katolikus paphoz fordultak, egy kármelita szerzeteshez, az temette el Haifában", az arab katolikus temetőben.

Elvitték a koporsót Haifába. Jött a temetőőr, és nem engedte be őket. Joszif mondta neki, hogy végső kétségbeesésében van itt, már nincs hova fordulnia. Akkor a pap térdre borult az őr előtt, és arabul azt mondta neki, hogy inkább dobják majd az ő testét a tengerbe a halak közé, de ezt az öregasszonyt ők eltemetik. És az őr beengedte az autót, gyorsan megásták a sírt, a pap megtartotta a gyászszertartást. Joszif azt mondta később, hogy a pravoszlávoknál a búcsúztatás az egyik legszebb szertartás. De amit aznap látott, az igazi ünnep volt az Úr színe előtt. Az egészben az volt a lényeg, hogy a katolikus pap egy lengyel zsidó volt. Eszembe jutott, nem róla beszéltél-e - tudod, az a tolmács, aki zsidókat hozott ki az emszki gettóból. Nem lennék meglepve. (293. oldal)