Ez a nap más, mint a többi.
Tanúként idéztek egy tárgyalásra; s most itt ülök a tárgyalóteremben.
A falak sárgásak, kopottak.
A függönyök kék színükkel próbálják megtörni a szürke-esős december hangulatát, nem túl sok sikerrel.
Szemben velem egy címer várja türelmesen az eseményeket.
A padokon és a bírói pulpituson látszik az idő kíméletlen múlásának eltéveszthetetlen jele: a korhadás.  
Rajtam kívül egy bírónő, egy ügyész, ügyvédek, s maga a vádlott: a Kábítószer van jelen a helyiségben.
Szomorú a hangulatom, mivel már megint egy tárgyalóterem, már megint egy ügy.
Igaz, most nem én vagyok a vádlott, mégis nyomottá tesz a környezet. Mindenki olyan hivatalos és érezni, hogy vért akarnak.

Nem is húzzák sokáig. Először az ügyész olvassa fel a vádiratot: „Vádolom aljas szándékból, előre kitervelten elkövetett emberölés kísérletével."
Nézem a vádlott arcát, de rezzenéstelen. Ismerem rég, mégis meglep, hogy ugyanolyan egyhangú, rideg, mint mindig. Engem kiráz a hideg, mivel tudom, hogy ha ez így marad, az akár 15 év fegyházat is jelenthet, s tudom, hogy az mivel jár.

Folytatja az ügyész a vádirat ismertetését, de már nem jutnak el a tudatomig a mondatok. Saját félelmeim tartják rabul elmémet: Mit várnak most itt tőlem? Mit akarnak, mit mondjak? Ekkor egy hangosabb kérdésre kapom fel a fejem: „Bűnösnek vallja magát?" A vádlottra mered minden szempár, de ő csak rám néz és így mondja: „Nem."
Ettől a pillantástól még jobban összezavarodok. Mit kell mondanom? Mit vár ő tőlem? Vagy mindegy mit mondok, hisz úgyis mindent tudnak? El akarják ítélni. Igen, ez biztos: el akarják ítélni. De miért kellek én nekik? Azért, mert több mint 10 éve ismerem? El akarják ítélni. Egy biztos: nem hazudhatok, bármi történjen is! De ha most azt várják el...

Nincs időm további köröket futni tudatomban, mivel engem szólítanak a tanúk padjára. A törvényben leírtak ismertetése után máris nekem szegezik az első kérdést: „Ismeri az itt jelenlévő vádlottat?" „Igen." „Mik történtek az együtt töltött évek alatt?" „Sok kalandon estünk át. Vele töltöttem szinte az összes időmet. Az ő társaságának megszerzése vitte el a napom egyik felét, a másik pedig a vele töltött mámorban telt." „És miket tett az életében?" Kérdi a bírónő. Homlokomat értetlenül ráncolva válaszolom: „Nem értem a kérdést." „Akkor felteszem máshogy: hibásnak érzi a vádlottat az élete alakulásában?" „Nem." Válaszolom határozottan, mire megfagy a levegő a teremben, s szinte érzem a szúrós tekinteteket a bőrömön.
„Hogy érti ezt?" Hangzik kisvártatva a kérdés.
„Nincsenek hibások az életem alakulásának milyenségében, de legfőképpen a vádlott nem az. Ő már csak egy orvosság volt a betegségemre. Egy folyamat végkifejlete, s nem az elindítója. Persze voltak következményei a vele való barátkozásomnak, de ezekkel javarészt tisztában voltam találkozásunk előtt is. Nem gondoltam, hogy így belebonyolódok. Sokszor szerettem volna vele megszakítani a kapcsolatot, de akkor már késő volt. Nem volt bennem kellő késztetés a függőség megszakítására. Jó fájdalomcsillapítóm volt a nehéz, mély dolgok elviseléséhez." „Mióta beszélhet múlt időben?" Töri meg kérdésével a bírónő az amúgy is kusza gondolataimat. „9 hónapja nem találkoztunk egyszer sem. Igaz, előtte is csak elvétve, de akkor a rácsok voltak erősek, nem én. Nem találkoztunk egy ideje, tehát már nem is a barátom - gondoltam akkor. Aztán rájöttem, hogy elég, ha ismerem ahhoz, hogy ismét hamar barátok legyünk, amit a következmények miatt nem akartam. Végül újra el kellett zárnom magam tőle, de nem külső rácsokkal, hanem belső önismereti erővel. Ezért mentem, de nem szívesen - nem akartam magam még 14 hónapra bezárni! - egy rehabilitációs központba. A terápiám elején sokáig kerestem én is hibásokat az életemben, legtöbbször a vádlottat, vagy magamat hibáztattam, de rájöttem, hogy csak hibák léteznek - hibások nem."

Ekkor rápillantok a vádlottra. Ugyanaz az egyhangú tekintet, se egy mosoly, se egy biccentés. Hidegvére azt tükrözi, hogy ő tisztában volt rég mindezzel, egyhangúsága pedig, hogy ő is unja ezt a szerepet. Szívesebben gyógyítana, vagy békítene embereket, tenne valami nemeset -- hisz erre teremtették - de nem tudja levetkezni az emberi gyarlóság, gyengeség miatt rá osztott szerepet.

„Egy utolsó kérdésem van önhöz: önmagát mennyire tartja hibásnak az élete alakulásában?" - Na így lesznek a tanúkból vádlottak egy tárgyaláson - fut végig az agyamon. „Nem tartom hibásnak magam, bírónő. Igaz, bűnösen éltem, de az már a múlt. A törvény előtt leróttam büntetésem, de ami nehezebb volt, magammal tisztázni a tetteim következményeit, káros hatását magamra és a környezetemre nézve. Sokáig rágódtam ezen, aztán megismertem Jézust, és megváltómnak fogadtam. Így a bűneim megbocsátattak, s ezért tudok most tiszta szívvel, őszintén itt állni önök előtt."
Megkönnyebbülve fejezem be mondatom, mert látom az együttérzést az arcokon. Szóra nyílik a bírónő ajka: „A vádlottat bűncselekmény hiányában felmentem a vád alól." Vajon kinek szól ez a mondat? Nekem? Neki? Elsőre úgy érzem, hogy nekem is mondhatta volna a bírónő, de megkönnyebbülve veszem észre, hogy még mindig a tanúk padján ülök.

Lassú léptekkel távozik mindenki a teremből. Már az utcán vagyok, amikor meglátom az iménti vádlottat egy új barátjával. Jól érzik magukat a saját világukban.
De ők az utca másik oldalán vannak!
Nem velük megyek.
Külön utakon járunk.