Életem egyik meghatározó tanúságtétele sok évvel ezelőtt hangzott el, melyet egy akkor 70 éves férfinek mondott el egy kortársa, mintegy születésnapi köszöntésül.
Nem kérték fel rá, s nem is volt benne a köszöntők sorában, csak a maga szelíd szerénységével felállt a végén, s akkor minden figyelem a magas férfire irányult.
Tanúságot tett róla, hogy a 70 éves férfi áldott embere Istennek, mert íme, szerettei, tisztelői körében ünnepelheti ezt a jeles napot. Ahol a társadalmi megbecsülés, a világi vezetők köszöntése is elhangozhatott...

Felemlegette ifjúkorukat, amikor együtt álmodtak és gondolkodtak az életről, amikor nagy terveik voltak a művelt keresztyénségről. Hogy ők lesznek azok, akik szellemi műhelyként őrzik a tudást, s vezetnek másokat is az általuk megértett igazságra.
Ám az útjuk egy ponton kettévált, s a tanúskodó férfi hangja elcsendesedett, mert bocsánatot kellett kérnie az ünneplettől. Hogy akkor és ott nem hallgatott rá, nem hitte el, hogy több az evangéliumot hirdetni, mint szellemi nagysággá nőni, vezetővé válni, doktorátussal az emberiség előbbre jutását segíteni.
S azért kért bocsánatot, mert ezt nem csupán nem hitte el, hanem folyamatosan megkérdőjelezte a másik útját, míg ő maga haladt előbbre a saját lépcsőfokain egyre magasabbra. S a másik látszólag nem tett mást, csak visszavonult a tudományos élettől, hogy egyszerű emberek között szolgáljon, hogy nevelje számos gyermekét, s hallgassa gyülekezetének búját-baját.
Ő, a tanú, aki magas helyeken járhatott, aki folyamatosan a szellemi élet csúcsait kereshette, 70 éves korára elveszítette eszméinek vonzását, s nem talált tanítványokra. Családjában is sok tragédiát élt meg, s szomorúan kellett a saját születésnapján számot vetnie életével, tetteivel - vajon mi lett az álmaiból.
Az ünnepeltet azonban szerető család, s szerető közösség vette körül, számos tanítvánnyal, mert az az egyszerű üzenet, amit szeretete közvetített, mindenkinek érthető s megvalósítható volt.
Körülnézett mondanivalója végén, s azt mondta: „Azért álltam most fel, s mondtam el ezeket, mert sok itt a fiatal. S lehetnek olyanok, akik hasonlóképpen gondolkodnak, mint én valamikor. Kérlek benneteket, nézzétek meg az életünket, s vegyetek példát, hogy mi az igazi érték!"
Az ünnepelt a tanúságtevő által olyat élhetett át, ami keveseknek adatik meg: az elégtételt, hogy érdemes volt elhalt búzamaggá válni, mert így meghozta a maga kalászait...

Ifjú emberként, aki akkor még szintén világmegváltó tervek sodrásában, s a szellemi élet vonzásában kerestem utamat, nagy döntést hoztam: az emberi eszmék - emberi utak, nekem nem ilyet kell követnem. Akkor értettem meg, hogy Jézusnak is milyen nehéz lehetett korának vezetői előtt „csak" az evangéliumot hirdetni, a társadalmi Messiás szerepét nem vállalva...
Egyetlen parancs van: szeress! A többi gondolat, ismeret, eszme csak akkor ér valamit, ha ennek a parancsnak szolgálatában áll. Ha a tanulásból tanítvánnyá válás, tanúvá-válás lesz, s az igazi szellemi kiváltság: Isten szeretetéről bizonyságot tenni. Minden más velünk együtt lesz porrá...