Az infantilizmus korunk társadalmában és kultúrájában egészen ijesztő méreteket ölt. A református elemi iskolában a tanítónő megkéri a tizenegy éves kisfiúkat, hogy a testnevelés órára hozzanak dezodort, és másnap a kiskölkök betódulnak mind-mind a legdrágább és legmenőbb aerosolos AXE dezodorral (és idiótán fújkálják egymást), amit ma úgy hirdetnek, hogy aki ilyet használ, tuti, rámásznak a nők... Megtörtént eset. Elképzelem a reklám-butította, manipulált szülőket, akik rohantak mind, és megvették a legmenőbbet, nehogy ivadékuk lemaradjon a földet és a lelket egyaránt pusztító, értelmetlen és ostoba „menőzési" versenyben. Bizony, elkeseredésemben arra gondoltam: infantilis konzumcsürhe, ezzé válik az Isten képére teremtett ember, amikor a médiamanipuláció kilúgozza az agyából a méltóságot, az önálló döntés képességét, amikor már maga sem veszi észre, hogy mindent tökéletesen ugyanúgy csinál, mint a többiek, akinek a lelkébe ugyanazokat a reklámokat és szlogeneket töltötték bele.

Infantilizmus.
Sajnos, ha kicsit másképp is, az infantilizmus az egyházi közösségekben éppúgy népbetegség.
Az infantilis személyiségnek külső irányítás szükséges. Nem tud önálló döntéseket hozni, belső szükséglete, hogy mások mondják meg neki, mit kell tennie. Egyeseknek ez a reklám, vagy a szomszéd, vagy a gyerek osztálytársának anyukája.
Az infantilis keresztény egy merev dogmarendszerbe vagy az azt képviselő tekintélyes egyházi személybe kapaszkodik. A kereszténységet arra használja, hogy meghosszabbítsa a kisgyermekkori védettség érzését (vagy ha nem volt ilyen, akkor végre átélje).
A kereszténység infantilis változatban otthonos, komfortos, de igen szűkös világot kreál a híveknek, kizárván a sötét, nemkívánatos elemeket, a megválaszolhatatlan kérdéseket.

Még a helyettes jóvátétel teológiai elméletét is az infantilis törekvések szolgálatába lehet állítani.
Krisztus helyettem szenvedett, helyettem hordta a keresztet, helyettem élte át az Istentől való elhagyatottságot és sötétséget, nekem már nincs dolgom ezekkel. Ez az evangéliumi üzenet nagyon is felszabadító, de csak akkor, ha kiegészítjük más bibliai igazságokkal: mindenekelőtt azzal, amit Pál apostol ír: „meghaltunk a Krisztussal", „eggyé lettünk vele halálának hasonlatosságában." (Róm 6, 5.8)
A kereszt kihív szűk és kényelmes világomból: Krisztus a kereszten magára vette a világ bűneit, sötétségét, reménytelenségét, átélte az elhagyatottságot, és ha én „eggyé lettem vele", akkor kilépek egóm falai közül és Krisztusban eggyé leszek minden szenvedő testvéremmel, megtapasztalom a világ sötét arcát,  és átélem, hogy része és okozója vagyok ennek a sötétségnek. Azt írja az Ige, hogy az Atya „nem kímélte" Fiát, amikor a keresztre adta. Talán ennek megértése a felnőttkor. Ha az Atya nem kímélte Fiát, akkor én sem számíthatok másra. A kereszten függő Istenfia darabokra zúzza a Gondviselő Atyáról dédelgetett gyermeteg elképzeléseimet. A kereszten a Gondviselő Atya mindenestől rejtve van. A „zúzott" Krisztusfő - melynek replikáját milliók zúzott arcában láthattuk istentelen huszadik századunkban - egy Istentől elhagyatott világról beszél. Akit akár csak megérintett a felnőttség szele, az látta ezt a sötét látomást, ha csak egy másodperc törtrészére is: egyedül vagyok. Nincs oltalom. Nem vagyok otthon a világon. Nincs kire számítani. Bezúzhatják az én arcomat is.

Úgy sejtem, Jézus a spirituális fejlődés harmadik stádiumáról beszél, amikor azt mondja: „aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint a gyermek, semmiképpen sem megy be abba." (Mk 10,15). Nem állítom, hogy értem, amit Jézus mond. Tetszik, nem tetszik, az infantilizmus és a valódi, jézusi „gyermekség" állapota gyakran igen hasonlít egymáshoz. Talán nem is mindig a mi dolgunk különbséget tenni. Nem is lehet mindig. A saját életünkre nézve viszont fontos, hogy megtegyük. A keresztény lelki fejlődés célja, hogy az infantilis keresztény eljusson a felnőttkorra, majd a „második gyermekkorba". A gyermeteg keresztény abban különbözik a gyermeki kereszténytől, hogy ő nem kész arra, hogy magába fogadja és lássa a kereszt sötétségét. Amikor a keresztet szemléli, igazából csak a feltámadást hajlandó látni benne. Nincs nagypénteki víziója, csak húsvétvasárnapi. A felnőtt keresztény látja a kereszt sötétségét. Szembesül azzal, hogy az Isten titkát nem lehet üdvösségreceptre váltani. Hogy a gonosz misztériumát nem fogja megfejteni. Hogy a Krisztus útja nem „megoldás", hanem az, ami. Út.

A tragikus az, hogy sok keresztény vagy megmarad az infantilizmusban, vagy elindul a felnőttség felé, és nem képes elviselni a rá zúduló terhet. Ilyenkor sokan hitehagyottá, vagy legalábbis gyakorlati ateistává válnak. Vagy nekiállnak csipegetni innen-onnan, egy kis buddhizmust, egy kis ezt, egy kis azt. Közösségbe nem járnak, mert idegesíti őket a hívek infantilizmusa. Annyira azért nem felnőttek, hogy a náluk gyermetegebb testvéreiket felvállalják.

Az evangéliumi értelemben vett gyermek talán az öreg bölcsre hasonlít leginkább. A felnőttkor válságából új, érthetetlen, gyermeki bizalommal lábal ki. Ő az, aki ránéz a keresztre, és egyszerre látja a sötétséget és a fényt, a zúzott Krisztusfőt és a feltámadott Urat. Azért hasonlít kicsit az őrültre is, mert a józan mérlegelés és a ráció a világban körülnézvén a megváltásnak semmi jelét nem látja. Ő azonban bízik, csakazértis, mint a gyermek. Ahogy Gyökössy Endre írta, ez a „mégis" hit. Valami egészen titokzatos, megfoghatatlan minőség. Kiben megvan, kiben meg nincs (sajnos az utóbbi a gyakoribb). Valamiképpen a szenvedéssel áll kapcsolatban. Ugyanazok a szavak az utóbbi szájából naiv ostobaságnak, az előbbi szájából a legmélyebb igazságnak tűnnek. Ilyen például a 14. századi angol misztikusnő, norwichi Julián híres mondása, fájóan banális és gyermeteg, mégis végtelenül felemelő: És minden jóra fordul, és minden jóra fordul és a dolgok minden módja jóra fordul. (And all shall be well and all shall be well and all manner of things shall be well.)

Magam is találkoztam ilyen sokat szenvedett, gyermeki bölcs emberrel. Még nagyon fiatal voltam, óriási szerelmi bánat gyötört, és idegesített minden kegyes vigasztalás. Felemelte az ujját, és azt mondta nekem: „De te azért örülj!" Bárcsak infantilis hisztériáinkon és felnőtt csüggedéseinken áttörve többször meglátogatná életünket az öröm. A gyermek önfeledt öröme.