Arisztotelész azt írja a gyermekek boldogságáról, hogy az nem valódi, mivel ők még nem ismerik a szenvedést. Még az élet sáros mocsara előtt állnak, amelyen át kell vergődniük fáradsággal, küzdelemmel; de amelynek mélyén azért mégiscsak valódi kincsek rejlenek, melyeknek megtalálása valódi boldogsághoz vezet. Szenvedésteli próbatételek megtapasztalása előfeltétele az éretté válásnak. Ezek a próbatételek a világ minden vallásában fellelhetőek az ifjúvá avatási szertartásokban, méghozzá sokszor igen radikalizált formában.

Az ausztrál és afrikai törzseknél az ifjúvá avatás egyben az anyától való elszakítást, a „nemtelen" életforma végét és egy új élet kezdetét jelentette. Az avatandókat sokszor hetekre, hónapokra elvitték az erdőbe, ahol számos tilalomnak voltak alávetve - nem ehettek, alhattak napokig, vagy nem nyúlhattak egyáltalán az ételhez, illetve nem beszélhettek egymással. Külön erre a célra épített kunyhóba kellett bemenniük, ahol a földre fekve teljesen betakarták őket állatbőrökkel;  szimbolikus értelemben meghaltak, majd néhány nap múlva lerántották róluk a takarókat, vagyis újjászülettek. A kunyhó általában egy szörnyet, óriáskígyót szimbolizált, mely az avatandókat felfalta, összerágta, majd pár nap elteltével kiköpte, akik ily módon másodjára születtek meg. Ekkor a férfiak átadták nekik a titkos tanításokat, elmesélték a törzs mitikus eredetének történetét,  feltárták előttük az istenségük valódi nevét, amelyet az asszonyok és gyermekek nem ismerhettek; illetve bevezették a frissen beavatottakat a férfiélethez tartozó kötelességek és feladatok hogyan s mikéntjébe.

Indiában ugyancsak megfigyelhető volt az újjászületéssel egybekapcsolt beavatás. Az upanajáma szertartás lényege is ez, amely a gyermek bemutatása nevelőjének. A brahmacsárin, vagyis a beavatandó nevelője házába költözik, fekete antilopbőr ruhát visel, kizárólag azt eheti, amit koldult, és abszolút tisztasági fogadalmat kell tennie. A nevelő az által, hogy a gyermek vállára teszi a kezét, magzattá változtatja őt, aki három nap múlva bráman-létre születik újjá. Aki átment az upanajámá-n, azt dví-dzsá-nak, vagyis kétszer születettnek nevezték. Indiában természetesen számos egyéb az újjászületés szimbólumához kötődő rituálé létezett.

Ezek a rítusok elsősorban arra szolgáltak, hogy általuk a beavatandó ifjú magasabb, szellemibb létezésbe jusson, illetve saját életének értemét, a társadalomban betöltendő szerepének célját is pontosan megérthesse.

A beavatások, az átmenet rítusai olyan időszakok, amikor a világ addigi, törvényes működése átmenetileg megszűnik, bizonyos értelemben felfordul a korábbi rend. Ilyen átmeneti, liminális időszakok ma is akadnak; szilveszter éjszakája, egy születésnapi buli, választások időszaka, erős, napokig tartó havazás, amely megbénítja a közlekedést, vagy egy városokat összedöntő földrengés. Ezek között az amúgy hosszasan sorolható események között van egy lényeges különbség: néhányukból képesek vagyunk okulni, míg mások egyáltalán nincsenek hatással ránk.

Szakolczay Árpád egyik szociológiai tanulmányában írja, hogy ma a folyamatos átmenet korszakában élünk; vagyis egy olyan világban, ahol megszűnnek a korábban érvényes alapvető törvényszerűségek. És itt tényleg a legalapvetőbb rendszerek felbomlására kell gondolni, mint a tér és az idő  határainak megszűnésére. A virtualizálódó világban a tér egyre jobban összezsugorodik, hiszen az információ - a média segítségével - a föld egyik pontjáról a másikra pillanatok alatt eljuttatható; már nincs szükség a személyes jelenlétre sem. Így adódhatnak a korunkra oly jellemző paradox helyzetek, mint ez: nézem a tévében, ahogy a világ túlsó felén emberek tízezrei pusztulnak el egy hatalmas földrengés következtében, miközben az erős havazás miatt nem tudok buszra szállni, hogy kiutazzak az egyetemre. Az időjárás miatt közös szobába vagyok összezárva a világ túlsó, tőlem legtávolabb eső részének problémáival.

Az átmenet rítusainak sajátossága egyfajta meghalás és újjászületés, ami végül is a legnagyobb emberi próbatételt jelenti. Kis meghalások és kis megszületések pedig az életünk tanítómesterei.
Tanulni csak azokból tudunk, melyek fájdalmasak.
De fájdalmat okoz nekem, ha a képernyőn a szenvedőket látom?
Vagy kívülálló vagyok?
Mi az a hely, hogy hívják, ahol a kívülállók vannak?