Gyermekkorom istentiszteleteiből nem tanítások, „mondanivalók” maradtak meg bennem, hanem inkább fények, arcok és az előttem ülő presbiter bácsik tarkóráncai… Aztán néha, éles villanásként, képekben látva, mégis megelevenedik bennem egy-egy akkor hallott történet.

Például amikor a kicsi lányom újra meg újra azt kérte az egyik nagybátyjától, hogy ugyan dobja már fel a magasba, tudván, hogy mindig óvó, védő kezekben landol utána, eszembe jutott egy réges-rég’ hallott igemagyarázat.
Pontosabban annak egy rövid részlete, amely emlékezetem szerint úgy szólt, hogy egy lelkipásztort azért keresett meg valaki, mert nem értette, mit is jelent valójában az Istenbe vetett hit.

A lelkész nem kezdett teológiai okfejtésekbe, hanem kihívta a vendégét a kertbe a diófa alá. Majd felkiáltott a fán játszó gyermekének: „Ugorj, fiam!”
S a gyermek gondolkodás nélkül vetette magát az édesapja karjába…
A vendégnek nem kellett több magyarázat…

A minap pedig az egyik okos barátnőm mondta tömören:
„Lehet bármekkora is a zuhanás, a végén nem a gödör alja van, hanem az Isten óvó keze…” S én ránéztem: a csupa-ránc arcból csillogó, kicsit huncutkás gyermekszem nézett vissza rám…
A mindent megéltség fakósága helyett a leplezetlen kíváncsisága olyan volt, mint azé a gyermeké, aki az anyja védelmét, melegét érezvén körülnéz, mindent ismerni, mindent látni akar. Hát az Isten gyermeke is ki-kikukucskál, lát más világokat, más értékrendeket, előítélet nélkül megszemléli ezeket, s aztán mégis marad, nem kószál messzire. Nem ül más ölébe. S nem azért, mert nem szabad, mert tilos, hanem mert így érzi jól magát. Annak a védelmében és elrejtettségében, Akit ismer, Akiben bízik, Akinek közelsége olyan természetes és mindennapi a számára, mint maga a levegő.
Valamennyi anyuka tudja, hogy a kisgyermekek alapvetően konzervatívak: szeretik a megszokottat, a kipróbált jót, az esti fürdetés utáni rítusokat. Valahogy így vannak ezzel az Isten gyermekei is. A napnak keretet ad a reggeli igeolvasás, az esti ima. S amint a gyermek örül a jól ismert történetnek, s mindig ugyanazt ugyanúgy akarja hallani, hát mi is „egy történetesek” vagyunk. És soha nem unjuk meg. Hiszen a mi történetünk, Jézus Krisztus váltsághalála és feltámadása adja a gyermeki létünk lehetőségét, okát és védettségét.