Visky András Örököljétek az országot című verséről

Visky András egy igen felkavaró  versében (Megjelent a Gyáva embert szeretsz című kötetben, Pécs: Jelenkor, 2008) meg meri csinálni azt, amit kevés kortárs költő: hosszú bibliai szöveget illeszt bele versébe, a szövegnek legalább kétharmada majdnem szó szerinti idézet a Károli-Bibliából: Jézus Máté evangéliumában lejegyzett példázata az utolsó ítéletről, vagy amint a többség ismeri: a juhok és a kecskék példázata (Mt 25).
De nemcsak világi olvasóinak meghökkentő, ahogyan ezt teszi.
Hívő olvasóinak talán még inkább. Egészen különös kontextusba állítja - egy hazatérő fogoly, egy kissé zavart, gyermeki öregember szájába adja Jézus szavait - mi több, lényeges pontokon meg is változtatja.
Szabad-e ilyet művelni az Isten igéjével?
Határátlépés, botránkoztatás volt a költő célja?
Vagy talán inkább az, hogy megszabadítsa a bibliai szöveget a rutinos interpretáció, az ismertség unalmából, és újra felkavaróvá tegye számunkra?

Visky András:
Örököljétek az országot

Leemelték a teherautó platójáról, és egy körúti fának
döntötték, hogy meg tudjon állni a saját lábán.
Olyanná lett, mint aki védekezésből
visszaöregedett a saját gyermekkorába.
Kopasz feje, a messze ragyogó roppant koponya
megállásra kényszerítette az arra járókat.
Levette drótkeretes szemüvegét, fölemelte tekintetét
és ezt mondta a jobb és bal keze felől állóknak:
Nosza gyertek, Atyámnak áldottai, örököljétek az országot,
mert éheztem, és ennem adtatok;
szomjúhoztam, és innom adtatok;
jövevény voltam, és befogadtatok engem;
mezítelen voltam, és felruháztatok;
beteg voltam, és meglátogattatok;
fogoly voltam, és eljöttetek hozzám.
A jobb és bal keze felől állók így szóltak hozzá:
Ugyan mikor láttuk, hogy éheztél, és mi tápláltunk volna?
Vagy szomjúhoztál és innod adtunk volna?
És mikor láttuk, hogy jövevény voltál, és befogadtunk volna?
Vagy meztelen voltál és felruháztunk volna?
Mikor láttuk, hogy beteg voltál, és meglátogattunk volna?
Vagy fogoly voltál, és hozzád mentünk volna?
Akkor így felelt a fába kapaszkodó rátarti hazatérő:
Ha megcselekedtétek eggyel az én legkisebb atyámfiai
közül, akik egytől egyig a legkisebbeknél is kisebbek voltak
azokban a napokban, bizony én velem cselekedtétek meg.
A jobb és bal keze felől állók erre azt mondták:
Nem, azokban a napokban bizony nem cselekedtük meg
egyetlen eggyel sem a te legkisebb atyádfiai közül,
honnan veszed, hazudós, hogy megcselekedtük volna?
Gyertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek az országot,
Makacskodott mindhiába a hazatérő.

Az egyik feltűnő eltérés a bibliai szöveg és a vers között az, hogy aki itt beszél, nem tereli kétfelé a jelenlévőket, mint az eredeti példázatban, hanem eleve két táborban találja őket. A mai Magyarországon mind a politikai életben, mind a középosztályi konformista intézménnyé merevedett történelmi egyházakban már elvégeztük mi magunk ezt a szétterelést. Az embereket ellentmondást nem tűrően a „jobb" és a „bal" kategóriájába osztjuk, többszörös értelemben. Mi, keresztények, elfeledkezve, hogy apokaliptikus, jövőbe mutató példázatról van szó, általában azzal kezdjük, hogy besoroljuk magunkat a jobb oldalra, és azt is eldöntjük, hogy ki van a másik oldalon. A kereszténység válsága idején nagyon kell ez a „mi-ők" szembeállítás, a „belül lévőknek" pszichológiai szükséglete, hogy a „kívüllévők" megtámogassák ingatag vallási-politikai identitásukat. A vers ezzel szemben üdvösen elbizonytalanítja az olvasót, hogy ő vajon melyik oldalon áll.

Ami az újszövetségi textusból mindenképpen nyilvánvaló, az az, hogy az ember üdvösségét valamilyen módon a Jézus Krisztus személyéhez való viszonyulás dönti el. De hogyan jelenik meg számunkra Krisztus, és hogyan ismerjük fel őt? Az eredeti példázat a dicsőséges, visszatérő királyról, a második eljövetel Krisztusáról szól, a vers ezzel szemben dramatizálja a példázat fő mondanivalóját: Jézus azonosul a legkisebbekkel! A versben Jézus nemcsak mondja, ígéri ezt, hanem valóban „álruhában", legkisebbként jelenik meg. Már az Ószövetségben is élő volt az a hagyomány, amelyet viszontlátunk az egyház későbbi spiritualitásában (például Tours-i Szent Márton legendájában), amely a szegényt, a nincstelent, beleértve a bujdosót, az éhezőt, az elnyomottat és a jövevényt is, az Úrral, Alkotójával azonosítja (pl. Péld 17,5). A vers hazatérője a bibliai „szegény" számos jegyét magába sűríti. A körúti fa említéséből tudjuk, hogy Kelet-Európába, Budapestre hazatérő fogolyról van szó, akit alighanem megkínoztak, megvertek, hiszen olyan gyenge, hogy a fának kell támasztani. A vers legelső szava - leemelték - kiszolgáltatottságára utal. Mielőtt beszélni kezd, leveszi a szemüvegét, mert talán újabb verésre számít.

Ám míg az első négy mondat a hazatérő passzivitását hangsúlyozza, a második négy mondat szerint tetterő, méltóság árad belőle: koponyája messze ragyog, megállásra kényszeríti az arra járókat. Illetve az a különös, hogy egyszerre látjuk a királyi méltóságot és a naiv, gyermeki szánalmasságot. A járókelők leállítása lehet fanatizmus is, egy őrült szektás tette, a kopasz koponya nevetséges, a szemüveglevétel merő fontoskodás. A méltóság a bölcs, tapasztalt öregség sajátja, királyi tulajdonság, a gyermeki ártatlanság pedig a bolondsághoz áll közel. Csak el kell képzelnünk, amint ott támaszkodik a fának ez a rongyos fogoly, és ítéletet hirdet a bámészkodóknak, akik óvatosan elhatárolódnak tőle. Pál apostol szavai juthatnak eszünkbe, aki szerint az apostolok „bolondok Krisztusért" és „látványossága" lettek a világnak (1Kor 4,-10), de gondolhatunk a jelképes cselekedeteket végrehajtó prófétákra és a keleti kereszténység szent őrültjeire is.

A vers tehát egymásra vetíti egyrészt a gyermekkort és az öregkort - a kopaszon csillogó  koponya csecsemőt, aggot is idéz -, azt, amit Paul Ricoeur első és második naivitásnak nevez. A legmélyebb bölcsesség (erre utalhat a szemüveg) a gyermekség visszanyerése is egyben, és általában sokat szenvedett emberek tapasztalják meg. Hasonló módon, a versben egymásra vetül Krisztus első és második eljövetelének képe. Amint a bölcs öregség képzetét megzavarja, radikalizálja a gyermeki, bolond vonás, úgy a dicső király visszatértére zavaróan rávetül a kereszthalálban végződő karácsonyi eljövetel megaláztatása, dicstelensége. Nem véletlen, hogy a költő kétszer is ismétli Lukács születéstörténetének emlékezetes bevezető szavait: „azokban a napokban" (lásd Lk 2,1).

Leginkább a mi hatalomképzeteink zökkennek itt ki: nem így képzelünk el egy dicső ítéletosztót. A király, aki ítél, ugyanaz a király, akit csecsemőként nem fogadott be senki, vagy akit gyermeki szent öregként nem fogadnak be sem a jobb, sem a bal oldalon állók. Rejtett király: királysága csakis a gúny, a megaláztatás, a töviskorona összefüggésében jelenik meg. Ezen a ponton bevillan, hogy e remek vers még egy evangéliumi jelenetet megidéz. Hol van megírva még az evangéliumban, hogy Krisztus ítélkezik az ő jobb és bal oldalán lévők fölött? Igen, a Passió jobb és bal latrára kell gondolnunk, és megint Lukács tömör megállapítása jut eszünkbe: „És a nép megálla nézni." (Lk 23,35) Northrop Frye írja, hogy ebben a jelenetben Krisztus olyan, mint egy karneváli „csúfkirály", a világi hatóság szemében nincs hatalma semmiféle ítélkezésre. A versben is és a latorjelenetben is egy fán függő / fának támaszkodó kiszolgáltatott „csúfkirály" ítél az üdvösség felől. Ezzel a versbeli egybegyűltek kapnak még egy utolsó lehetőséget, akár a latrok: felismerik-e a fának támaszkodó fogolyban a királyt? Az egyik lator élt a lehetőséggel, a másik nem. A versben a bámészkodók önmagukat ítélik el, amikor nem hajlandók sorsközösséget vállalni a fogollyal, és nagy dérrel-dúrral kijelentik, „egyetlen eggyel sem" cselekedték meg, „honnan veszed, hazudós"? Meglehet, közben lopva fürkészik egymást, a jobboldaliak a baloldaliakat és fordítva: na, ha ez itt igen, akkor én aztán nem! Pedig aki a töviskoronás királlyal közösséget vállal, az egyszersmind közösséget vállal minden megkínzott fogollyal, függetlenül attól, hogy fasiszta vagy kommunista lágerből tért-e haza.

Szent Ágoston írta a következőt: „Ne aggódjatok, a jobb lator üdvözült. És ne bízzátok el magatokat, a bal lator elkárhozott." Visky András verse biztatja a csüggedteket, hiszen ugyanúgy, mint a fán függő latroknak, az egybegyűlteknek is adatott egy utolsó esély; ugyanakkor nyugtalanítja az örök bámészkodókat, az elhatárolódókat, azokat, akik kezeiket mossák, és Krisztust a keresztre küldik.

Ugyanerről a témáról egy részletesebb tanulmányomat lásd a Vigilia 2009/5. számában (http://www.vigilia.hu/2009/5/toth.htm).