- Nagyon sokba kerül a repülés. Majd gyűjtünk Apával sok pénzt, és ha nagyobb leszel, elmegyünk együtt.

- Most vegyünk pénzt a boltban! - javasolta.

- Azt nem árulnak ott! - közöltem vele a közölhetőt.

- Akkor hol kell pénzt venni?

- Seholsem. Aki dolgozik a munkahelyén, az kap fizetést. Akkor van az embereknek pénze...

- Ha én megnövök, akkor doktor néni leszek, meg anya, meg apa is, és lesz sok pénzem, és - leckéztető bűbájjal fordult felém - , ha jól viselkedsz, akkor elviszlek téged is, meg apát is...

- Igazán örülök, hogy jószívű kislány vagy... - dicsértem volna, de ő még nem fejezte be a mondókáját...

- És ha én nagy leszek, akkor te kicsi leszel, én meg anya, tudod? És ha kicsi leszel, veled tudok menni. Érted?

- Értem. - dünnyögtem, mint aki tudja is, nem is...

- Akkor megegyeztünk. - zárta ő a beszélgetést.

- Megegyeztünk - ismételtem, csak hogy mondjak valamit, mert én még mindig ott tartottam, mi lesz, ha én, ha kicsi leszek, hogyan is lesz, mikor ő, s miért is tudok majd vele menni...

( Részlet Ablonczy Ágnes: Ha kicsi leszel című könyvéből )

20 éves vagyok. 20 éves felnőtt?! 20 éves gyerek?!
Jogilag felnőttnek számítok, de ki dönti el, hogy mikor ér véget a gyermekkor? (Ha egyáltalán véget ér...)

Szeretek húsz éves lenni. Ilyenkor még dönthetek.
Amikor a leendő munkahelyemen írom alá a szerződést, felnőtt vagyok, mikor derékig a nagyszüleim szekrényében túrok egy kis dugi csoki után, gyerek.
A felnőttek szerint kislány vagyok, a gyerekek szerint néni. Kíváncsi leszek, mikor leszek egységesen „néni".

Amikor kicsi voltam arra vágytam, hogy végre felnőtt legyek. Mindig boldogsággal töltött el a gondolat, hogy egyszer én is autót vezetek, dolgozni járok és csupa fontos dolgot fogok csinálni mint anyu és apu. Órákig csoszogtam a több számmal nagyobb magas sarkúkban és ügyetlenül kentem magamra a különböző rúzsokat és szemfestékeket. Ilyenkor én is nagynak és fontosnak éreztem magam. Számolgattam az éveket, hogy még mennyit kell várni, hogy végre én is felnőtt legyek. Mindig arról álmodoztam, hogy milyen lesz, amikor nagy leszek. Annyira csodáltam felnőtt jövőbeli énemet, hogy évről évre leveleket rejtettem el a szobámban, hogy üzenhessek a „nagy-énnek" aki majd később megtalálja ezeket a leveleket. (Mondanom sem kell, hogy nem sokáig maradtak felbontatlanul.)

Most egy nehezen megszerzett jogosítvánnyal és drágábbnál drágább, de amúgy semmire nem használható sminkfelszerelésekkel a táskámban, látszólag mindenem megvan, amire évekkel ezelőtt vágytam. És mire vágyom most? Csupán arra, hogy egy kis ideig újra gyerek lehessek. Jó lenne újra hinni abban, hogy semmi baj nem történhet, mert anyu és apu vigyáz rám. Hiszen anyu és apu mindent tud. Jó lenne kicsit félre tenni a mindennapi stresszt és gondokat és csak azzal foglalkozni, hogy ma melyik Barbie baba esküvőjét játsszam el, és azon a hatalmas problémán agyalni, hogy ha ma megeszem az egész csokit, holnap muszáj lesz valahogy megkaparintani a bátyámét.

Sajnos ezek az idők már elmúltak, de szerintem még nincs minden veszve. Miért ne lehetnék „felnőtt-gyerek"? Miért kell gondterheltnek és borúlátónak lenni csupán azért, mert felnőttünk. A gyermekkor igen is visszahozható. Hiszen mindenki találkozott már olyan apukával, aki lelkesebben játszik a karácsonyra vásárolt Legóval, mint a saját kisfia. (Természetesen ezt  semmi szín alatt nem vallaná be.) Kiskori énünk gyakran meglátogat minket, csak nem vesszük észre, mert túlságosan el vagyunk foglalva azzal, hogy jól teljesítsünk felnőttként, azok között a felnőttek között, akik ugyanúgy visszavágynak a „régi szép időkbe", mint mi. Néha kicsit átadhatnánk a terepet a gyermeki énünknek.

Biztos vagyok abban, hogy sok olyan dolgot tudna tanítani nekünk, ami mi, elméletileg nagy és okos felnőttek már réges-rég elfeledtünk...
Mert vannak dolgok, amiket csak akkor fedezünk fel, vagy értünk meg ha kicsik leszünk.