Már későre jár, lassan csend száll otthonunkra. Bennem is csendesedik a nap történéseinek visszhangja. Hallgatom a csendet és fülelek, mikor töri meg végre a lakáskulcs és a  lámpakapcsoló zaja és kedvesem suttogó hangja esti magányomat.

Nézek magam elé, bámulom a könyvespolcot. Olvasnivalót keresek, hogy ébren tartsam magamat. Végül megakadok a fényképalbumoknál. Kihúzok egyet, s elindul az időutazás visszafelé, a múltba...

Egy pár évvel ezelőtti nyári vakáció képeit nézegetem. Szinte érzem a bőrömön az Adria hullámainak simogatását és a mediterrán napsugár forróságát. Mosolyt varázsol az  arcomra az emlék ezen az elnyűtt téli estén... És csak lapozok és lapozok. Úgy tűnik, a megfelelő albumot húztam elő, teljesen felélénkít a nyaralás emlékének hangulata.

Lassan elfogynak a képek, üres oldalak következnek. Már nyúlnék a következő  albumért, de pillanat: az utolsó oldalon még van valami!
Egy fénykép, két dátum, egy kereszt és egy ige: „Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent"(Mt. 5/8).

Waldemar az elsők között üdvözölt bennünket, mikor idegenekként megjelentünk a grazi gyülekezetünkben; majd a következő vasárnapokon már nevünkön szólítva köszöntött. Hétről hétre egyre többet tudhattunk meg róla, szívesen mesélt nekünk magáról, az Életről, Istenről, s búcsúzáskor rendszerint hozzátette: áldás veletek, könyörgök értetek! Nem mi, az újonnan érkezettek voltunk az egyedüli kiváltságosok, akiket barátságos odafordulással illetett. Időközben rájöttünk, ő a gyülekezet gyermekeinek s fiataljainak afféle lelki nagyapja.

Egyik alkalommal öcsém látogatott el hozzánk, s elkísért a vasárnapi istentiszteletre is. Waldemarral is kezet fogott és váltott egy-két szót. Ezután gyakran hallottuk a kérdést: „Mondd csak, hogy van az öcséd? A múltkor itt járt. Mondd el neki, hogy imádkozom érte..."

Tudom, hogy az utóbbi mondat nem csak üres frázis volt. Waldemar ekkor már közel járt a 90-hez. Egészsége megkopott, tagjai meggörnyedtek, botjára támaszkodva, lassan mozgott, látása is meglehetősen megromlott. Bár a családja példásan gondját viselte, a napok nagy részét mégis egyedül töltötte. És imádkozott. A Trónszék elé vitt minket is, a rohanó, törekvő, álmodó ifjúságot. Meglátszott rajta Isten közelsége; arca ragyogott, szeme örömtől fénylett, megöregedett tagjait is átitatta szelleme frissessége. Tudta, hogy még van  feladata! A könyörgés volt az ő szolgálata, és az öröm ébresztgetése.

Aztán az egyik vasárnapon, mint olyan sok vasárnapon azelőtt, újra szót kért. Szót kért, hogy elköszönjön a gyülekezettől. Láthatóan elfáradt, kezdte elveszíteni önállóságát, már hosszúnak bizonyult számára a vasárnapi istentisztelet. Nem jött többet közénk...

A gyülekezetből sokan látogatták otthonában. Aztán jött a hír, hogy már nem tud felkelni betegágyából. Elmentünk, hogy énekünkkel megvidámítsuk. Mikor beléptünk, nem neszezett. Szundikált. Mikor felébredt, énekeltünk neki. Tudom, ő is énekelte velünk az éneket, a szája velünk együtt mondta ki a szavakat. Amikor befejeztük, felemelte a kezét és imádkozott:  halkan, mégis tisztán és érthetően formálta a szavakat, teljes szívéből dicsérve az Istent.

Pár hét múlva hazaköltözött...

Eltettem az emléklapot, amit a család adott át a részvétnyilvánításkor, és ma, évek múltán elővéve, emlékezem...

Uram! Hadd tudjak én is mindvégig kitartani... Mindenkor örülni... Szüntelenül imádkozni...

Ezzel a fohásszal csukom be a fényképalbumot. Fordul a kulcs, fény szűrődik az előszobából, párom suttogó hangját hallom...

Jó volt emlékezni...