„Apa, látlak!" - hangzott el a KONTRASZT KIÁLLÍTÁS egyik kisfilmjében.
S a mondat megállított. Mindent látnak. Mindent hallanak. Mindent beépítenek.
S peregtek a képek, hogyan dobja el a zacskót egy apa, s mögötte megy a gyermek, s dob el valamit ő is. Ahogy jár egy anya a magas sarkú cipőben, s ahogy kislánya a tükör előtt próbálja egyensúlyozni magát. Ahogy kiabál egy apa a gyermekével, s ahogy ugyanezt adja tovább a testvérének a nagyobbik gyermek...

Míg csak gyermeke voltam valakinek, sokkal könnyebbnek gondoltam a folytatást - azt hittem, szabad vagyok a döntésekre, a választásra. Én vagyok felelős az életemért.
Ám amikor ott tartottam kezemben a gyermekemet - először sírtam, mert megértettem, hogy ellenőrizhetetlenül adok majd tovább neki mindent, ami bennem van. Látni fog a legválságosabb pillanatokban. Kapja velem az átkot s az áldást - s messze nem csak annyit, amennyit én akarok adni.

Családpásztorációs képzésben éltük át, hogy egy-egy nagyszülő, dédszülő mondata hogyan kísérte végig a következő három nemzedéket. Ahogy felrajzoltuk a genogramot, s az előző három nemzedék megőrzött történetei, képei, betegségei, menekülései, tettei körvonalazódtak, nagyon aktuálissá lett hirtelen a második parancsolat talán méltatlanul keveset idézett befejező mondata: „Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is harmad- és negyedíziglen, ha gyűlölnek engem, de irgalmasan bánok ezerízig azokkal, akik szeretnek engem, és megtartják parancsolataimat." (2Móz 20,5-6) Atyák-fiak büntetése vagy kegyelmes öröksége.
Megálltunk és tisztelegtünk a nagy mondatok előtt, amelyek megőriztek nemzedékeket, hitet adtak, reménységet, boldogulást. S megdöbbenve álltunk a keserű, lemondó, sokat emlegetett „átok-mondatok" mellett, amelyek összetörtek gyermeksorsokat, elvettek önbizalmat, vállalkozó szellemet, lehetőségeket.
Ahogy végiggondoltuk ezeket - kirajzolódtak a minták is. Kik, honnan vették az erőt saját életük küzdelmeihez. S ha nem volt, hol maradt el, hol futott zátonyra egy család...

Óriási szövedékben élünk. Beleszületünk egy család rejtett és látható hálózatába, azután mi magunk is visszük a magunk szálát tovább, s gyermekeink, unokáink hasonlóképpen.
Az öregség nagy áldása lehet, ha látom felnőni a gyermekeimet, unokáimat, s láthatom, mit visznek tovább belőle - áldásként. Ha döntéseinkből értékek növekednek bennük, s mintánk életképes marad az „ő változatukban". Ehhez el is kell engednünk őket.
Milyen jó, hogy minden nemzedék „újraválaszt", hiszen sok kérdésben dönthet az áldott minta mellett - s hogy a házasságok által két család jó döntései összegződhetnek, s egyiknek sem kell tovább folytatni az átokvonalat.

Hálás vagyok Istennek, hogy ifjúkori baklövéseimet idős édesapámmal végigbeszélhettem, aki nem csak emlékezett lázadásaimra, hanem bocsánatot is tudott kérni a saját mulasztásaiért. Ez már az öregség művészete. Ezt a mintát szívesen adom tovább gyermekemnek...