12 hónap alatt hirtelen megöregedtem.
Elsőre kicsit furcsának tűnhet ez a mondat s a hétköznapi életben kivitelezhetetlennek, de a ráckeresztúri rehabilitációs intézetben nem az.

A terápia végén egy öregiroda-vezetéssel raktam fel a pontot a terápiám
i-jére. 5 héten keresztül volt rajtam ez a felelősség-terület az összes nehézségével és örömével együtt.

Hatalmas lendülettel, inspirálva vágtam bele. Tudtam, hogy többek közt szócső leszek a lakók és a munkatársak között, hogy döntéseket kell majd hoznom, s hogy koordinálnom kell az emberi erőforrásokat, hogy minden technikai dolog gördülékenyen menjen.

Az első nehézségek már egyből az elején jelentkeztek. Mindenféle óvatosságot mellőzve vittem a stáb elé ötleteinket, reformjainkat. Inspirált voltam, mert fontos lett nekem (is) a ház a benne lakó emberekkel együtt. Ezek javarészt technikai dolgok voltak, amik a kényelmünket, komfortérzetünket javították volna. Többek közt egy képet szerettem volna a kápolnába, mert a régit valahova elszállította a programigazgatónk. Van itt egy srác, aki tehetségesen rajzol és el is vállalta volna.

Ezt mondtam elsőnek, amit egyből lelőttek, mondván: már elkezdték szervezni, meg amúgy is miért gondolkozok én ilyesmiken. Értetlenséget szült bennem ez a momentum, amit megtetézett az, hogy a változtatások kétharmadát valamilyen okkal visszadobták.

Elkeseredve, lógó orral jöttem ki a stábgyűlésről. Hatalmas volt a lendület, amitől nagyot csattantam az áthatolhatatlan falon. Térdre estem. Akkor jogosnak éreztem azt a gondolatot, hogy ha nekik nem fontos, nekem miért legyen az.

Másnap sikerült megbeszélnem a stábon keletkezett érzéseimet a kép kapcsán az igazgatónkkal, ami sokat segített. Megértett. „Nem is gondoltam, hogy ilyen komoly negatív érzéseket keltettem benned!" mondta.
Nem lettem kedveszegett, fontos maradt a ház szőröstől-bőröstől, csak óvatosabb lettem. Támogatókat szereztem stábgyűlés előtt a tagok közt egy-egy ötletemhez, s így biztosabb lett annak kivitelezése.

Egy napom öregként.

Néhány infó a megértéséhez:
· Itt, a házban hierarchikus rendszer működik: a terápia fázisokra van osztva (első, második és harmadik fázis).
· A harmadik fázisos öregiroda-vezető dönt majdnem mindenben. Ő hozhat döntéseket (?), mérlegelve, kinek mi segít a legjobban.
· A második fázisos lakók a ház motorjai, az öregiroda-vezető meghosszabbított karjai.
· A házban a koszos poharakat egy zsúrkocsin gyűjtjük.

1 hete volt rajtam ez a felelősség-terület, amikor jelezte egy másodikos lakó, hogy szét vannak hagyva - már megint - a poharak a házban. Több embernek nehézséget okoz, hogy a zsúrkocsiig elvigye a poharát; könnyebb ott széthagyni, ahol épp elfogyott a teája. A bevett szokás ilyenkor az, hogy a péntek-szombati kikapcsolódásnak szánt filmet húzza le az irodavezető. Reflexből én is ezt a következményt hoztam.

Aztán jöttek a gondolatok: mennyire gondoltam én ezt át? Segítek én ezzel? Nem volt nyugodt a lelkiismeretem. Azután rájöttem, hogy ez a filmlehúzósdi nem én vagyok. De ezzel nem lett jobb a lelkiismeretem. Most változtassam meg a döntésem? Ismerjem be, hogy hibásan döntöttem? - De hát az a gyengeség jele. Mit fognak gondolni a többiek? Nem vagyok jó öregiroda-vezető, hisz még egy ilyen apróságban sem tudok határozott lenni.

Pár óra elteltével döntöttem úgy, hogy megváltoztatom hibás döntésemet. Elmondtam a közösségnek az adott üggyel kapcsolatos gondolataimat, érzéseimet s a megváltoztatott döntést. Szorongtam, miközben beszéltem, s a kényszerképzeteimtől meg-megcsuklott a hangom. Miután megismerték a bennem zajló folyamatokat, megértettek és nem a gyengeséget látták. Pozitív megerősítést kaptam a srácoktól, és nem azért, mert nézhetnek filmet hétvégén. Rájöttem, hogy beismerni egy rossz döntést és változtatni azon, s a mögé állni nagyobb haladás, mint a rossz döntés mögé állni mindenféle félelmektől vezérelve.

Egy példával tudnám ezt az 5 hetet a legjobban érzékeltetni. Elém raktak egy hihetetlenül gyors sportautót. Nem ültem még benne, nem is nagyon kérdezgettem, mire kell a vezetésénél figyelnem. Örültem neki. A jogsim megvan, vezetni tudok, hát lássuk, mit bír a gép. Hatalmas gázfröccs, pörgő kerekek, adrenalinbomba, ijedtség. Tekergettem a kormányt, de a masina arra ment, amerre akart. Meg is húztam az oldalát. Aztán óvatosabb lettem. Megtanultam, mekkora gáz kell neki, hol fog a kuplung, s hogy mennyire érzékeny a fék. Már megy a vezetése, sőt örömöt szerez az irányítása. Pont ezért váltam meg tőle fájó szívvel.

Rájöttem, hogy nem is olyan könnyű dolog öregnek lenni. Hatalmas a felelősség, ami terhelést jelent, s mivel ezt eddig hárítottam, nem edződtem bele, nehézséget okozott. De van jó és szép oldala is, ami önértékelés-fejlődéssel és magabiztossággal jár, ami örömet szerez.

(Tudósítónk a Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió Ráckeresztúri Drogterápiás Otthonából.)