”Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívtak, éppen nem volt velük, amikor megjelent Jézus. A többi tanítvány így szólt hozzá: “Láttuk az Urat.
Ő azonban ezt mondta nekik: “Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét, és nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem.
Nyolc nap múlva ismét benn voltak a tanítványai, és Tamás is velük. Bár az ajtók zárva voltak, bement Jézus, megállt középen, és ezt mondta: “Békesség néktek!
Azután így szólt Tamáshoz: “Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő.
Tamás pedig így felelt: “Én Uram, és én Istenem!  Jézus így szólt hozzá: “Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak és hisznek."
(Jn 20,24-29

Kedves Testvérek!
Hadd mutatkozzam be: Tamás vagyok. Nem olyan Tamás, akit ismernétek a televízióból, rádióból, újságból. Én egyetlen könyvben szereplek: János evangéliumában, egy nagyon tanulságos történetben. Kérem, hallgassátok meg, hogy mi is történt.
A húsvét közeledtével felgyorsultak az események. Mi mind a tizenketten követtük a Názáreti Jézust. Egy alkalommal azt üzenték neki, hogy barátja, Lázár, akit nagyon szeretett, halálán van. Jézus elhatározta, hogy elmegy hozzá, de én úgy éreztem, hogy nagyon veszélyes ez az út, mert Jeruzsálem közelébe vezet, és ott vannak azok a vezetők, akik valamit forraltak Jézus ellen. De ő hajthatatlan volt, ezért én is azt mondtam: ha kell, megyünk, ha kell, meghalunk mi is vele.

Betániában igazi csodát éltünk át. Jézus könnyek között ment ki ahhoz a sírbolthoz, ahol Lázár feküdt négy napja, s miután röviden imádkozott, hangosan felkiáltott: Lázár, jöjj ki, -és a halott ember kisétált a barlangból. Eddig is bíztam Jézusban, valami csodát éreztem meg benne, valami olyant, amit még soha senkiben nem -de ezek után nem tudtam, hogy igazán mit kell róla gondolnom. Hallottuk, hogy az emberek sokfélét mondanak róla, hogy próféta, csodatévő -de ezek a jelzők nem jellemezték őt teljesen.
Amikor Betánia után Jeruzsálembe értünk, nagy tisztesség érte Mesterünket. A városba bevonulva az emberek Hozsannát kiáltottak, pálmaágakkal köszöntötték őt. Mindenki örült, hogy megérkezett a templomhoz, valami nagy várakozás volt a levegőben. Készülődtünk az ünnepre, bár ez a készülődés egészen más volt, mint a korábbiak. Jézus érthetetlen dolgokat mondott, arról beszélt, hogy őt valaki közülünk elárulja, s hogy hamarosan meg fog halni. Nem értettük mit beszél, hiszen annyira szerettük őt, hogy senkiről nem gondoltuk, hogy akárhogyan is árulóvá lehetne, másrészt pedig nem tudtuk elképzelni, hogy aki fiatal, életerős, és akinek ilyen hatalma van a halál felett, az hirtelen semmivé legyen.

És akkor következett az a szörnyű éjszaka. Hirtelen a főpap szolgái és katonák jelentek meg, és elképedve láttuk, hogy társunk Júdás vezeti őket. Júdás megcsókolta Jézust, és erre körbeállták a katonák, megkötözték a kezét, és elvezették.
Félelem járta át a szívünket. Mit tett Jézus? Tud ő rosszat is cselekedni? Amikor egyszer nem figyeltünk, akkor ellopódzott és valami égbekiáltó gazságot követett el? Júdás rájött, és feltárta az igazságot a vezetők előtt? Mi történt?
Egy világ dőlt össze bennem! Én annyira hittem Jézusban, én annyira tiszteltem őt, annyira szerettem, hogy kész lettem volna meghalni érte. Minden régi élmény ott kavargott bennem, a csodák, a gyógyítások, láttam magam elott Lázár arcát, szívem újból és újból szerette volna megérezni azt az örömöt, amit Jézus közelében tapasztalt...

De mindennek vége volt. Jézus kettős énjére fény derült, és még jó, hogy Júdást nem lehetett becsapni, és időben figyelmezette népünk vezetőit.
Megüresedett szívvel bolyongtam a városban. Szerettem volna hinni, hogy ami történt, az nem is volt igaz, ugyanakkor meg a becsapott ember fájdalmával kerestem a magam igazát, elégtételét.
Mégis fájdalmas volt hallani Jézus sorsáról. Csak annyit tudtam, hogy elítélik, és azonnal keresztre is feszítik. Hát igen, bebizonyosodhatott a bírósági tárgyaláson, Heródes, Pilátus, a főpap előtt, hogy valami főbenjáró bűnt követett el.

Szombat következett. A mozgalmas események után a szombati csend és semmittevés gyógyírként kezelte lelkemet. Még néhány ilyen csendes nap, és mindent elfelejthetek, minden visszatérhet a régi kerékvágásba.
Ekkor történt az, amit azonban sehogy sem gondoltam előre. Az ünnep után régi társaimat láttam meg a piacon. Először nem is akartam volna velük beszélni, nem akartam szembesülni újból életem nagy tévedésével. Ám ők megláttak engem, odajöttek, és valami egészen furcsa, átszellemült módon azt mondták nekem, hogy látták Jézust, az Urat! Azt hittem tréfálnak. Hát nem volt elég a nagy ámításból? Most még mindig Jézussal jönnek. Ő meghalt, kezét szögek ütötték át, oldalát lándzsa szakította fel, ezt senki nem éli túl, hogyan is lehetne ez igaz. Bosszankodtam, hogy megint valaki be akar csapni. Próbáltam visszavágni nekik. Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg az ujjammal, nem hiszem. Azt hiszem, jól megfeleltem nekik. Érthették, engem nem lehet újból becsapni.

Azonban nem hagyott nyugodni ez a dolog. Mi történt ezekkel az, úgymond, tanítványokkal? Elmentem hozzájuk, hogy megnézzem őket. Bezárkózva találtam meg őket egy felsőszobában, ahol korábban is összegyűltünk. Beengedtek, de rögtön kulcsra zárták az ajtót.

És akkor hirtelen ... Nehéz szavakba foglalni, mi történt .. Jézus, igen ő, akirol nem is tudtam, hogy miképpen vélekedjek, egyszer csak megállt a középen, és hozzám szólt: Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet...

Jézus volt az. Tudta, mit mondtam olyan “bölcsen- róla a piacon a többieknek. Tudta, hogy mennyire elfordultam tőle, hogy csalódtam benne. Ismert engem, mindig is ismert ...És akkor önkéntelenül azt mondtam: Én Uram és én Istenem! Valósággá lett minden szava és minden ígérete ott, abban a pillanatban.
Talán most ti itt irigyeltek engem, mert találkoztam vele. Aki nem láthatta őt, azt gondolja, hogy valamiről lemaradt, vagy hogy csak úgy lehet hinni igazán, ha látjuk őt.

Ez azonban nem így van! Ezt mondta akkor Ő: Boldogok, akik nem látnak, és hisznek. Ez a mondat azoknak szól, akik nem találkozhattak vele. Lehet benne hinni, akkor, is ha szemünkkel nem látjuk őt. A Lélek világosságot és hitet ad, hogy megláthassuk őt, és vele járjunk.

Köszönöm, hogy egy hajdani tanítványt meghallgattatok. Az én találkozásom Jézussal erősítsen meg titeket a hitben és az ő szolgálatában.