2005. április.1. NAGYPÉNTEK:
Ülök és nézem a tv-t. Illetve nézném, ha lenne benne valami nézhető.
De nincs. Minden csatorna csöpög. Mindenki, még a kereskedelmi csatornákon is, igazi krokodilkönnyeket hullatva, körmét rágva, szenteskedve aggódik a pápáért. Én pedig mindjárt megszentülök. Azaz inkább megzakkanok a sok emelkedettnek szánt,de ehelyett sokkal inkább nevetségesen, vagy még inkább siralmasan sziruposra sikerült közhelytől.
Már épp kikapcsolnám a tv-t, amikor a CNN-re tévedek.
A régebbi és újabb bejátszások mellett, amelyek persze mind a pápa eddigi fontos pillanatairól szóltak, élőképet mutat Róma utcáiról, a Szt. Péter térről. Evangélikus lévén nem vagyok túl nagy rózsafüzér- rajongó. Sőt, anélkül, hogy bárkit is meg szeretnék bántani, ha őszinte akarok lenni, bizony azt is be kell vallanom, hogy bizonyos körülmények között olykor még az is megesik, hogy kifejezetten idegesít. Most mégis, ahogy nézem azt a több tízezer embert a téren, egyik kezükben gyertyával, a másikban olvasóval, szinte magába szippant a tv. Csak nézem az arcokat, és érzem, valami fontos dolog történik bennem, körülöttem. Úgy érzem, ott vagyok. Igazi 3D. Ja bocs, az csak évekkel később jön.
Mindenesetre már eszembe sem jut továbbkapcsolni, hanem a több millió ember egyikeként imádkozom, és valami fura békés erőt érzek magam körül. Ezért is érdekel, hogy mi folyik itt. Hát mégis? Engem is elért a médiahatás…? Kérdések, érzések kavarognak bennem. Nehezen alszom el.

2005. április 2. NAGYSZOMBAT:
Úgy tervezem, hogy az egész napot a tv előtt töltöm, mert kíváncsi lettem. Mi ez az egész? Mi történik velem? Szeretnék mielőbb az ügy végére járni. De végül, rajtam kívül álló okok folytán, csak késő délután, kora este jutok a tv elé.
CNN, Szt. Péter tér, élőkép. Mindenki a pápai rezidencia erkélyét figyeli. Pár pillanatig üres, majd kilép rá egy magas rangú bíboros és felolvassa a pápa utolsó üzenetét:

„NE FÉLJETEK, ÉN SEM TESZEM!
ÖRÜLJETEK INKÁBB VELEM!”

Felzúg a taps. Sőt, percről percre egyre intenzívebb. S vele együtt az én 3D-érzésem is egyre erősebb. Már-már én is tapsolok, de végül csak, szinte megbabonázva tapadok a képernyőre.

21:45 Bejelentik, hogy pár perccel ezelőtt a pápa végleg „HAZAÉRKEZETT”.
A téren lévőknek viszont eszébe sem jut hazamenni. Sőt. Egyre több ember egyre erősebben tapsol, énekel, imádkozik.
Én pedig még mindig csak nézem és érzem, esélyem sincs szabadulni innen. Még szerencse, hogy most már abszolút nem is akarok. Sőt most már az sem zavar nagyon, hogy még mindig nem igazán értem, mi történik körülöttem, bennem. Persze szeretném megérteni, de végül rájövök, elég ha csak érzem.

2010. február
Most, amikor írom, ezt a cikket, először megint megszólal bennem a kisördög. Mi volt ez az egész? És miért volt rám is ekkora hatással? Mi történt valójában? Vajon tényleg elhangzott az az üzenet, vagy a pápa kommunikációs csapat találta ki és a szájába adták?
Aztán rájövök, hogy az ő mondta, vagy nem mondta kérdés feltétele szinte teljesen felesleges. Ha nem Ő mondta, akkor is úgy élt – erős hittel, bátran, határozottan, hitelesen, ugyanakkor mindig derűsen és készen a szolgáló szeretetre –, hogy több millióan elhittük, hogy ezek az Ő szavai. Így élni pedig, mindannyian tudjuk, olykor sokkal nehezebb, mint mondani bármit.
Ha pedig Ő mondta, és így is gondolta(ami az Ő esetében természetesen egy percig sem kérdés), nos, akkor elérte a legnagyobb dolgot, amit ember csak elérhet:

A rábízottak iránti felelősség és ugyanakkor a majdani megérkezés biztos tudatában, sőt az ebből a biztos tudatból fakadó sugárzó örömmel „lépett át a nagykapun…”
Ez az öröm olyan erős volt, hogy úgyszólván átragadt ránk, rábízottakra is. Azt hiszem, függetlenül attól, hogy ki van éppen ránk bízva, legyen az család, barátok, cég, ország vagy éppen egyház, és vele egy egész kultúrkör.
Mindannyian így szeretnénk csinálni.