Apu kicsi csiszolatlan eszméje vagyok.
Nem tudom, mi történik körülöttem. Olyan zavaros minden. Mit csináljak? Csomó elvárás, aminek meg kell felelnem: munkahely, ismerősök, család, barátok. Mindenki mást mond, mást akar más az érdeke, más az elvárása.
De hol vagyok én? Ki vagyok én? Szétrobbanok.
Nem tudom azt csinálni, amit szeretnék. Meg kell felelnem. Felnőtt szeretnék lenni, de felelősséget nem akarok vállalni semmiért. Akarok tartozni valahova, de nehezen fogadnak el a körülöttem lévő srácok. Az a menő, ha vagány, „rossz” vagyok, ezért kamasz létemet feléjük irányítom.
Érzések. Feszültség, tanácstalanság, bizonytalanság, döntésképtelenség. Nem tudom kezelni őket. És már évek óta ugyanez. Menekülni akarok saját csontketrecemből. Kitörni és szárnyalni szabadon, mint a madár a szikrázó napsütésben. Kell valami, ami tompítja fájdalmam, de még nem tudom mi.

Tél van, hideg. Magányos vagyok. Egyszer csak egy furcsa érzés kerít hatalmába. Gazdám diecitilén morfint fecskendez a véráramába, ami persze hozzám is eljut. Mi ez? Gyors… nagyon gyorsan itt lett. Hideg, aztán meleg. Lelassult minden. Furcsa, de jó. Nem érzek semmit. Nem fáj semmi. Kellemes nyugalom kerít hatalmába s megnyílnak olyan csatornáim, amelyek eddig zárva voltak. Szabadnak érzem magam, nincsenek határok, nem érdekel semmi. Elernyedtem, lenyugodtam, megpihentem, mint egy maratoni futó a táv végén: magába roskadva piheni ki fájdalmait, kizárva a külvilágot.
Aztán szép lassan kúszik vissza a valóság. Helyreállnak a képek, s jönnek megint a terhelő gondolatok, érzések. Mit csináltam? Ismét a szürke hétköznapok veszik át a hatalmat felettem a maguk terheikkel, elvárásaikkal, de már semmi sem olyan, mint régen, hisz volt egy ijesztően nyugodt órám egy másik világban. Oda akarok menni, hiszen jó volt. Mindig szabad akarok lenni. Valami, ami az eddigi céltalan életemben megjelent célnak. Csak ez foglalkoztat egyre erősebben. Mindent megteszek ezzel a testtel azért, hogy megint érezzem azt a felejthetetlen eufóriát. Semmi sem érdekel, se a család, se a munka, se a barátaim, se apu testének épsége.
Hosszú éveket töltöttem el így: a valóságtól való meneküléssel. Minden nap ugyanaz. Tökéletesre csiszoltam a szer megszerzésére irányuló képességeimet. Átláttam az embereken, tudtam, kinek mit kell mondania apunak, hogy megkapjam, amire vágyok. Sikerült győzelmet aratnom a legnagyobb ellenségemmel, a lelkiismerettel szemben. Nem hallottam a szavait. Viszont a végén már annyira elfáradtam a mindennapos hajszában, hogy vártam: történjen valami.
Aztán bezárták apu testét rácsok közé, s én nem tudtam elérni az áhított állapotot. Tomboltam. Kerestem a megoldásokat, de hiába volt minden. Kivárásra kellett játszanom. Hosszúnak tűnt az idő, de muszáj volt. Aztán kiengedték aput, de valami megváltozott, s nem akart már heroint fogyasztani. Próbáltam csellel elérni, hogy keresse fel a régi haverjait, „csak hogy megmutasd magad: jól vagy és élsz” – mondtam akkor neki, bár én tudtam, mi lett volna belőle, de nem tette. Rehabilitációs központba készült. Tiltakoztam, de akkor már nem volt mit tennem. Valahogy meglátta a rossz működésem.
Aztán a rehabon is próbáltam egyéb oldalakról támadni. Volt, hogy önsajnálattal, volt, hogy egyéb testi vágyakkal, vagy a program hasznosságát megkérdőjelezve akartam eltántorítani gazdámat a céljától. Tettem ezt attól függetlenül, hogy tudom, a boldog, tiszta létemhez nem kell kábítószert használtatnom apuval.
De legyengültem. Nem tudok már úgy hatni apura. Az örökös küzdelem és a vesztett csaták lemerítettek. Már hallom a lelkiismeretem szavait, aki mindig tudja, mi a jó apunak. Ráadásul nevet is kapott: Szentlélek. Néha összeszedem minden erőmet, lendületet veszek a támadáshoz, de már magam előtt is szánalmasak a próbálkozásaim. Ha gyengén is, de örökre itt maradok apu testében. A küzdelem folytatódik, sőt még csak most jön az igazi harc a valós élet nehézségeivel. Bár apu célokat tűzött maga elé és következetesen halad arra, mégis megtalálom a módját, hogy éberen kelljen figyelnie mindenre. De apu is megtanult harcolni. Felvértezte magát különböző képességekkel, s pajzsnak használja a hitét is. És ez az, amivel nem tudok mit kezdeni. A kapcsolata Istennel Jézuson keresztül eleve vesztessé tesz engem. És észreveszi, hogy segít neki. A Szentlelken vagy embereken vagy helyzeteken keresztül, de segít neki. Mutatja a helyes utat, s jelez, ha támadásba lendülök. Be kell látnom, hogy ez a harc eldőlt, vesztettem.

(Tudósítónk a Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió Ráckeresztúri Drogterápiás Otthonából.)