Még pár éve volt, hogy valamelyik bank versenyt hirdetett: aki a kisujjával fel tud emelni egy átlagos méretű aranyrudat, az hazaviheti. Az aranyrudat senki sem tudta felemelni, így az ígéret megmaradt ígéretnek. Én nem ígérek ilyen kézzelfogható nyereményt a cikkemben, de azt gondolom, hogy a végén mégis meg lesz ajándékozva az Olvasó.

Egyik elmúlt éjjel öcsém szólt át nekem a szomszéd szobából:
- Ezt nem hiszem el, ezt nézd! Aranyrúd kinézetű és színű ajtókitámasztó!
És valóban. Ott díszelgett a honlapon az említett dolog. Tényleg olyan, akár az eredeti, méghozzá jutányos áron. Ráadásul praktikus, hiszen ajtókitámasztónak lehet használni. Rengeteg kérdés merült fel bennem. Vajon az eredeti aranyrudak is jók ajtókitámasztásra? Hiszen még egyszer sem láttam ilyen kreatív használatát ezeknek a fém hasáboknak. Két kinézetre azonos dolog közül az egyik milliós tétel, a másik pár ezer forint, házhozszállítással együtt. Hogyan lehetséges ez? Milyen lények is vagyunk mi, emberek? Miért tulajdonítunk ekkora értéket a banki aranyrudaknak? Nem lehet megenni egyiket sem, de még csak a nyakunkba sem akaszthatjuk őket. Ha pedig ilyen nagy az értékük, akkor egy ránézésre velük megegyező dolog hogyan lehet ilyen olcsó? Persze, hiszen az egyik aranyatomokból van, míg a másik nem. A súlyuk különböző, ez tény. A mérnökök ki tudják mérni. De szerintem máshogyan is nézhetjük.
Tegyük fel, hogy a sivatagban kóborlunk, közel s távol egy lélek sincs. Már nincs ivóvizünk, és a legközelebbi oázis napokra van tőlünk. Vajon az aranyrúd vagy az ajtókitámasztó ér többet? Szomjan halni mindkettő tökéletes. Ez csak az érem egyik oldala. Képzeljük el, hogy gyerekek vagyunk. Dominókat állítunk sorba és eldöntjük őket. Az arany dominók nagyobb élményt nyújtanak eldőlésükben, mint a velük csak színben megegyezők? Furcsa volna, ha így játszanánk. Szerintem nincs különbség közöttük. Úgy tűnik, nem mindenre működik a lemérés.
A sivatag és a dominós példa gondolatkísérlet volt arra, hogy meglássunk valami olyat, ami a dolgok mélyén van. Lehántotta a kísérlet azokat a sallangokat, amelyekkel egyébként meg kellett volna küzdenünk, mégsem lettek volna segítségünkre. Ez a filozófia. Rákérdeztünk arra, amire más nem kérdezett volna. Olyan ez, mint ahogy az eukleidészi geometriában alaptételként fogadjuk el, hogy egy egyeneshez egy adott külső ponton át csak egyetlen párhuzamos húzható. Bolyai úgy gondolta, hogy indirekt módon bizonyítani fogja ezt az alaptételt. Nem úgy sikerült neki, ahogy gondolta, de bizonyítási kísérletével hozta létre a Bolyai-féle geometriát. Ez a vizsgálódó hozzáállás új világot eredményezett a matematika terén. A mi kérdéseink az életünkben hozhatnak változást.
Mindenki gondol valamit a világról. A filozófia viszont megkérdezi, hogy miért. Jézus látta, hogy a farizeusok gondolnak valamit a világról, Istenről. De ő rákérdezett, hogy miért. Miért gondolják, hogy szombaton nem szabad gyógyítani? Miért gondolják, hogy a vámszedőknél igazabbak? Miért gondolják úgy, hogy jól gondolják?
Egyik ismerősöm így fogalmazott:
Jézus eljött és kérdőjelet tett a létezésünk mellé.

Hogyan is állnak a dolgok?
A filozófia, csakúgy, ahogyan a matematika, alaptételekből megpróbálja leírni a világot. Itt is vannak gödeli tételek, amelyek az adott rendszeren belül sem nem bizonyíthatók, sem nem cáfolhatók. A filozófia olyan hely, ahol az aranyrudak jók az ajtókitámasztásra és ahol a megkülönböztethetetlenek néha azonosak. Filozófiát mindannyian művelünk, csak nem szeretjük, ha ezzel szembesítenek bennünket. Amilyen kérdéseket felteszünk a világról, azok mutatják meg, mennyire gondolkozunk el a saját életünkön. A filozófia szembesít minket azzal, hogy hogyan gondolkozunk. A delphoi jósda azt ajánlotta: „Ismerd meg önmagad!" Erre pedig nagy szükségünk van. A feltett kérdés mindig nekünk magunknak szól: tényleg így gondolod?