Ami emberré tesz

S te, Lélek, főleg Te taníts, ki jobban
becsűlöd minden templomnál a szűz,
igaz szívet, jelen voltál az első
időktől, s izmos szárnyadat kitárva
galambként kotlottál az Úr felett,
s termékenyítetted - világosítsd
elmém ködét, elestemből emelj,
védj, hogy a téma fenségéhez illőn
hirdessem az örök Gondviselést,
s embernek igazoljam Isten útját.

(John Milton: Elveszett paradicsom,
fordította Jánosy István és Jánosházy György)

Ihlet, inspiráció... Megfoghatatlan dolog, de a létezésébe vetett hit, talán éppúgy, mint maga a vallásosság, kiirthatatlan az emberi gondolkodásból. Hívő emberek, keresztények számára a vallás és az ihlet ráadásul szorosan összekapcsolódik, hiszen az ihlet, bármi legyen is az, a mi hagyományunk szerint elsődlegesen Istentől és az ő Szentlelkétől származik. De, tegyük fel ezt a látszatra butuska kérdést, vajon ihlet-e, inspirál-e Isten bármi egyebet a Szentíráson kívül? Mert hiszen ősrégi gondolat az is (még ha a mi kultúránkban a romantika idején került a leginkább előtérbe), hogy a művészetben, sőt, tágabb értelemben az emberi alkotásban valamiképpen isteni ihlet működik közre. De vajon akkor mondhatjuk-e mi, akik egy meglehetősen jól lehatárolt isteni kinyilatkoztatásban hiszünk, hogy az ihletett állapot úgy általában Isten Szentlelkével van kapcsolatban?

A legizgalmasabbak a megválaszolhatatlan kérdések, mint ezek is, amiket feltettem. Csak tapogatózni tudunk abban a megnyugtató tudatban, hogy a „titkok az Úréi", és a „kinyilatkoztatott dolgok" is csak abban az értelemben a mieink, hogy miénk az értelmezés kalandja, és a válasz nem biztos, hogy csak egyetlenegyféle lehet.

A latin inspirare szó azt jelenti: belélegezni, befújni, nyilván valami olyasmit, ami korábban nem volt benn: vagyis az ihlet (inspiráció) fogalma magával hozza a transzcendencia gondolatát. Azt az ősi hitet, hogy nem vagyunk egyedül, hogy az embervolt valamiképpen mélyen összefügg a Másik jelenlétével. Maga a Szentírás tanúskodik arról, hogy az emberi kultúra isteni ihlet, inspiráció eredménye. Az embert azt különbözteti meg az állattól (legalábbis szerintem ez egy meggyőző hipotézis), hogy alkotó, kultúrateremtő lény, és az Írás szerint azáltal lett különböző, azáltal lett ember, hogy miután „megformálta az Úristen a föld porából, élet leheletét lehelte orrába". (1Móz 2,7) Azután pedig „fogta az Úristen az embert, elhelyezte az Éden kertjében, hogy azt művelje és őrizze" (15. vers). Vagyis amennyiben az ember a „föld porából" való, a természet része, de amennyiben Isten maga lehelt életet belé (ilyet más teremtményekkel nem tett), annyiban az ember elkülönül a természettől, és az lesz a hivatása, hogy mint Isten képére teremtett lény, formába öntse, átalakítsa azt (ami persze nem egyenlő a kizsákmányolásával). Ahogy Jób könyvében is olvassuk: „De csak a lélek az a halandóban, a Mindenható lehelete, ami értelmessé teszi." (32,8)

A protestáns hagyományban, Kálvin nyomán, gyakran hangsúlyozzuk a különbséget Isten általános és különös kegyelme között. Azt is szoktuk mondani, hogy Istennek két könyve van, az első a Biblia, a második pedig a természet, amely ha nem is olyan egyértelműen, de a maga módján mégis egyfajta kinyilatkoztatás. De mi a helyzet az emberi kultúrával? Az ember által létrehozott alkotásokkal, a művészetekkel, az irodalommal? Koncentráljunk mostantól inkább a művészetre, mégpedig azért, mert az a titokzatos valami, amit ihletnek nevezünk, jobban tetten érhető a kimondottan művészetnek nevezett tevékenységben, talán azért, mert ott nem temetődik el más, pragmatikus, praktikus célok alá. Amíg a modern korban fokozatosan be nem következett a vallás és a kultúra szakadása, szinte magától értetődő volt, hogy a művész társadalmi értékeket közvetít, mégpedig a premodern vallási társadalomban természetesen vallási értékeket is, ezért nem volt jelentősége a kétféle - mondjuk így a világi és a szent - ihlet megkülönböztetésének. Még a modern kor hajnalán élt nagy keresztény költőnek, John Miltonnak is teljesen természetes volt, hogy nagyszabású költeménye, az Elveszett paradicsom első soraiban a Szentlélek segedelméért fohászkodjon. Előtte pedig a Múzsát említi, de nem a görög mitológia kilenc múzsájáról van szó: ez a múzsa, érdekes módon, Mózest ihlette meg. Vagyis úgy tűnik, Milton nem szeretne éles határokat vonni az „általános ihlet" és a Szentlélek inspirációja közé.

Ez az élesebb határ a már említett szakadás hatására keletkezik. A modern korban, elsőként talán a romantikában lehet ezt egyértelműen megtapasztalni, a költők, művészek magányos prófétaként szembefordulnak a társadalmi többséggel. Ennek részben az is oka, hogy az egyház, mint a társadalom jól integrált része, igen konzervatív, egyre kevésbé vállalja prófétai szerepét. A végeredmény kissé sarkítva az, hogy (különösen a huszadik század első évtizedeiben virágzó modernizmus idején) a művész elvilágiasodott, szekularizált prófétává válik, az egyháztól teljesen elidegenedik. Sokan megfogalmazzák akkoriban, hogy a költészet, a művészet szinte már-már átveszi a vallás szerepét, hiszen sokkal inkább alkalmasnak tűnik az emberek spirituális szomjúságának kielégítésére. Ám a művész továbbra is hisz az ihletettségében, még ha nem köti is ezt a tapasztalatát közvetlenül a kereszténységhez vagy akár a vallásossághoz. Ahogy Shelley, az angol romantikus költő írja: „hiszen a teremtő tudat olyan, mint a kihunyó széndarab, amelyet, mint valami állhatatlan szél, láthatatlan hatóerő éleszt múló ragyogásra: ez az erő belülről fakad, akár a virág színe, amely fejlődésének megfelelően halványul és változik, s természetünk tudatos része sem közeledtét, sem távozását nem tudja megjósolni".

Talán éppen ez az elvilágiasodás késztethet arra, hogy szembenézzünk a ténnyel: „a szél arra fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hova megy" (Jn 3,8).  Már nem Johann Sebastian Bach korában élünk, és bizony látjuk, hogy az alkotóerő, az ihlet, a világban változást előidéző teremtő megmozdulások nem csak hívő emberektől, még kevésbé csak az egyházból erednek. Időnként talán éppen a „vallásosság" fojtja el a Szentlélek szelének szabad fújdogálását. A vallásos vagy egyházias költészet inkább a klisékre, mintsem az ihletre támaszkodik, bizony úgy tűnik, a vallásosság képes elszorítani az alkotóerőt, az újítás lendületét, a valódi kreativitást. Viszont nem tagadhatjuk el az ihlet jelenlétét nagy művészektől, az emberiség, a társadalom javára munkálkodó alkotó emberektől, akikről nem mondható el, hogy vallásosak vagy hívők lennének. Új jelentőséget nyerhet az a reformátori tanítás, hogy Isten nem parókiális Isten, nem az egyház Istene csupán, hanem az egész világ Ura, és mi, gyarló szolgái nem vagyunk arra jogosultak, hogy kijelöljük az Isten országának határait.